New York IC Chat

Üdvözlet az erre tévedőknek!
A karakter még alakulgat, de amint kész vagyok szívesen játszanék is.

Olivia... üdv néked itt! Akadni fog játszó társad, az egyszer biztos

Én is megírtam a nyitó postot a lakásomra Ha valakinek van kedve, én játszom szívesen

Anyám mindig azt mondta, hogy amihez csak hozzáérek: elrothad. Akkor nehéz volt elviselnem a szavait, fájtak, égettek legbelül, de aztán be kellett látnom, hogy milyen igaza is volt. Nehéz elviselni, ha az, aki szeret téged, egyben árt is neked. Nehéz elviselni az igazságot, főleg akkor, ha az arcodba üvöltik.

Hamarosan vége lesz mindennek, tudom, bár nem kell ehhez nagy jóstehetség. Az orvosok megmondták, hogy haldoklik… de akkor is nehéz elfogadni. Itt fekszem a szobámban és folyton a múlton merengek, azon a valamin, amit már régen el kellett volna engednem. A múltad meghatároz téged, mondják. Te semmiről sem tehetsz, hazudják. Pedig de. Pontosan tudtam, hogy mit teszek, pontosan tudtam, hogy milyen következményei lesznek a cselekedeteimnek, mégsem tettem ellene semmit sem. Én vagyok a felelős azért, hogy haldoklik…

Most már tudom, hogy mindennek megvan a maga belső ritmusa, rendje. Anyám szavai, apám ridegsége és a testvérem halála: mind mind ennek a kegyetlen monotóniának az okozatai. Akár egy gép, úgy működik. Csoda, hogy idáig eljutottam egyáltalán, vagyis, ha úgy vesszük, akkor nincsenek is csodák, és csakis rajtam kívülálló eseményláncolatok miatt lehetek most itt. Egyesek meghalnak, mások pedig tovább élnek. Egyeseket kirúgnak az egyetemről, mások pedig tovább tanulhatnak. Egyesek hímringyóként élik életüket, mások pedig nem. Én döntöttem így. Az pedig, hogy mi vezetett idáig, az maga a megfoghatatlan rejtély. Ködös, tétova történések kusza rajzolata. Nem is vágyom megérteni.

Mostanában, persze nem véletlenül, foglalkoztat a halál gondolata. Egyszer, mikor még kicsi voltam, láttam egy autóbalesetet. Láttam, ahogyan egy férfi kiszenvedett, még mielőtt kiért volna a mentő. Anyám azt hitte, hogy csukva van a szemem, ahogyan kérte a bámészkodóktól hemzsegő utcán, de nem így tettem. Csaltam. Utána sokáig nem szóltam egy szót sem, mert folyton a halott arcát láttam magam előtt, azóta tudom, hogy ez természetes, de akkor nagyon féltem, hogy mivel megszegtem az anyámnak tett szavamat, értem is eljön majd a nagybetűs HALÁL. De nem jött. Körülöttem ólálkodott, de nem vitt magával. Most megint itt van. Itt, ebben a szobában, ahol ezeken töprengek. Karnyújtásnyira áll tőlem és figyel. Várja az alkalmas pillanatot, de még nem jött el. Nem viheti még el, nem, nem, és ezt ő is tudja. Furcsa érzés. Milyen ügyetlenül lehet csak leírni ezt az egészet.

Minden úgy tizennégy, tizenöt éves koromban kezdett elromlani körülöttem. Apám inni kezdett, anyám engem okolt, a testvérem pedig öngyilkos lett. Egy nap a vonat elé ugrott. Mintha minden az én hibám lett volna: a sok probléma, amit számukra jelentettem, egyszerre elszabadult és lerombolta addigi életüket. Elég csak arra gondolnom, hogy mennyiszer vágták hozzám e szavakat: „te mindent és mindenkit tönkreteszel magad körül”. Akár egy anyai átok, mely megfogant akkor, azon a borgőzös estén. Elszöktem otthonról és sosem láttak többé. Egészen mostanáig. Ők is itt vannak a kórházban. Emberi roncsok, alig maradt belőlük valami is. Tudom, hogy látnom kell őket, még utoljára, de akkor sem jó ez így, nem akarom, hogy felismerjenek. Látni anyám kisírt szemeit és apámat az utolsó pillanatokban. Nem akarom tudni és nem akarom, hogy tudják. Számukra már úgyis halott vagyok, hiszen eltemettek magukban, amikor úgy tizennégy, tizenöt lehettem.

A nők jöttek, mentek körülöttem. Nem is tudnám megmondani pontosan, hogy hányukkal bújtam ágyba. Valamelyikük fizetett érte, valamelyikük pedig nem. Még férfiak is voltak, ők sokkal több pénzt adtak a szolgálataimért. Egyesek csak azt akarták, hogy beszélgessek velük, mások a testemet akarták és meg is kapták. Érdekes, hogy mit meg nem teszünk a pénzért és azért, hogy ne legyünk egyedül, hogy ne érezzük üresnek az életünket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, elég ebből és új életet kezdek. Most pedig… csak romok hevernek körülöttem. Fel nem épített légvárak és színes festékkel összekent deszkák. Arra már nem maradt erőm, hogy meg is valósítsam azt, amire mindennél jobban vágytam. Lehet, azért, mert tudtam, nekem ez nem adatott meg, én nem lehetek boldog, mert nem és kész. Ez a szoba, sok mindenre ráébresztett engem. Arra is, hogy mennyire elcsesztem az életemet.

Tehát ez maradt nekem. Ennyi és nem több. Hamarosan vége lesz mindennek, tudom, bár nem kell ehhez nagy jóstehetség. Az orvosok megmondták, hogy haldoklik… a testem. Én tehetek róla, hogy haldoklik. Hogy rothad. Hiszen belülről emészt el a kór. A szüleim nemsokára itt vannak, már szinte hallom a lépéseiket, de erről most lekésnek. Készíthetik a hullazsákot, mert már csak egy pillanat és a halál lecsap. Itt van mellettem, de még nem jött el az idő. Cinkosan ránézek az órára együtt számolok vele. 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… és… csak akkor értem meg, hogy nem a halál várt rám, hanem valami más, valami idegen. A hangját hallom, alkut ajánl, én pedig rábólintok. Az ajtó kinyílik és belépnek a szüleim. Pont úgy, ahogyan elképzeltem magamban. Ők nem látják őt, mert már bennem van, akár a kór, amitől megszabadított. Attól a betegségtől, amit valószínűleg az egyik kuncsaftomtól kaptam el, hogy aztán tovább adjam másoknak és tönkretegyem őket. Mert csak ehhez értek, hogy miként kell mindent tönkretenni magam körül.

Vajon megérte?

Az, ami bennem van, még nálam is rosszabb. Hallom és érzem őt. Szinte megőrjít a hangja. Kínkeserves pillanat az egyesülés. Mintha belülről marcangolna valami. Mint ahogyan megsebeztek anyám szavai akkor, azon a borgőzös éjszakán, amikor minden elromlott körülöttem és ráébredtem, hogy mindenkivel csak rosszat tudok tenni. És mégis csak azon tudok gondolkodni, hogy vajon megérte?

Vajon megérte visszajönnöm?

Vajon megérte?

Hmm... érdekes kis történet. elgondolkodtató.

Eugénia néni ment legelől, ő vezette a a kirándulást, utána lépkedtek kis tanítványai, az „első bések\" és végül leghátul Cecília néni zárta a sort. Kellemes őszi idő volt, a nap szikrázóan sütött, a lehullott tarka-barka levelek pedig különleges, mondhatni egzotikus kisugárzást kölcsönöztek a vidéknek.

- Jól van! Figyeljetek drágáim! Mindjárt elérünk a tisztásra, a tóhoz. Ott fogunk leülni és megenni az uzsonát, aztán lesz időnk bőven játékra is... - mondta Eugénia néni azon a furcsa, magas hangján, amivel a szülők zömét halálra idegesítette.

- Eugénia néni! - tette fel a kezét az egyik nebuló.

- Igen, Kriszti?

- Pisilni kell. - mondta alig hallhatóan a kislány.

- Nekem is! - csatlakozott hozzá egy másik lány, Mónika is.

- Mindjárt odaérünk! Addig bírjátok ki!

- De nekünk nagyon kell!

- Nem érdekel, nagyok vagytok már: kibírjátok! - üvöltött rájuk Eugénia néni. Cecília néni erre a hangnemre kapta fel a fejét, de aztán mégsem szólt egy szót sem (nem kifejezetten szerette a kollegáját). A két lány sírni kezdett, de ez sem tudta megolvasztani a szigorú tanárnéni szívét.

A tó közelében lévő mezőn telepedett le az osztály. A gyerekek meguzsonnáztak és a tanárok figyelő szeme előtt játszani kezdtek, egyesek fogócskáztak, mások fociztak, a lányok közül sokan Eugénia néni közelében maradtak és arról beszélgettek, hogy kit miért nem szeretnek az osztályban. Cecília néni pedig unatkozott. Nem szerette az osztálykirándulásokat, most is csak azért jött el, mert addig sem volt a férjével, akivel az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolata. Hirtelen egy sikoly zavarta meg az idilli (ámbár álmosító) nyugalmat. A két tanár azonnal felpattant és elindult a hang irányába. Az egyik gyerek, ki tudja hogyan, beleesett a tóba. Nagyon megijedt és ezért sikoltott.

- Mónika! Jól vagy? - kérdezte Eugénia néni, de nem kapott választ a kérdésére. - Cecília, be tudsz ugrani oda, hogy kihozd a gyereket?

Cecília először megdöbbent a kérdésen, majd megilletődötten megkérdezte:

- Dehát te sokkal jobban úszol nálam! Tudod, hogy írtózom a víztől!

- Ameddig itt beszélgetünk, Móni szépen belefullad a vízbe!

- Na jó, rendben. Te addig figyelj e többi gyerekre! - mondta bosszúsan az osztályfőnökhelyettes.

A gyerekek közül sokan sírva fakadtak, annyira megrémültek, mások nevetgéltek és nézték, ahogyan Cecília néni óvatosan belemászik a tóba és elindul a rúgkapáló, sokkos állapotban lévő osztálytársuk irányába. Az egész mentőakció nem tartott tovább, mint öt perc, de ahhoz több mint két órára volt szükség, hogy mindenki megnyugodjon. Amikor már megszárítkozott Mónika és végre abbahagyta a sírást, Eugénia néni azt mondta neki:

- Még jó, hogy sikoltottál egy nagyot! Így meghallottunk...

A kislány nem válaszolt semmit sem, csak maga elé meredt.

- De miért nem úsztál ki? Hiszen jól úszol, kerületi ezüstérmes vagy!

Mónika erre sem mondott semmit.

- Egyáltalán hogy kerültél bele? Hogy estél a tóba? Megcsúszott a lábad?

- Nem. - szólalt meg végül. - Hallottam egy hangot, ami engem szólított.

- Egy hangot? - csatlakozott be a beszélgetésbe Cecília.

- Igen. Aztán... nem is tudom... beugrottam a tóba.

- És? - kérdezte Eugénia néni.

- Valami megragadta lábamat. Le akart rántani a víz alá. Akkor kezdtem el sikoltozni!

A két tanár egymásra nézett és sokat sejtetően összemosolyogtak. Mindketten azt gondolták, hogy a kislány összemosta a fantáziát és a valóságot. Az a kőszikla is leesett a szívükről, hogy az ő felelősségük volt az, ami történt - de hogyan is lehetett volna az, hiszen a kislány maga ugrott fejest a vízbe! Egyikük sem sejtette, de honnan is sejthették volna?, hogy ma látják utoljára Mónikát. Azt a Mónikát, aki egy meglehetősen problémás gyereknek számított és akit sem Eugénia-, sem pedig Cecília néni nem siratott meg az eltűnése után. Eugénia sokszor meg is jegyezte, hogy „Ebben a lányban van valami rosszaság. Jól meg kéne verni egyszer és akkor egyből nem lenne ilyen hisztigép...\" Bár azt ő sem gondolta volna, hogy az, akinek a lelkén száradt Mónika elrablása, megfogadja tanácsát, sőt... ennél is tovább megy...

Keigo...játszol is vagy csak térítesz? -.-

Tyra Joens írta:

Keigo...játszol is vagy csak térítesz? -.-

Nem is tudom ha lesz szép kerek előtörténetem még esetleg játszani is fogok. Amúgy a térítés nem így néz ki egyébként meg jelenleg nincs tudomásom olyan fórumról ahol Changeling és Geits-Bűnevő (s) játék folyna

Örömmel várjuk az előtörténetedet s persze nem kisebb érdeklődéssel is.

Hali mindenki Mi a helyzet?

Hali! Suli mellett még mindig az előtörivel nyűglődök, túl sok az ötlet. Aztán végre irány IC

Na az jó Biztos jó kis előtöri lesz

Igyekszik az ember.

Üdvözletem mindenkinek! Azt hiszem, bőven itt volt az ideje, hogy tiszteletemet tegyem az oldalon.

Üdv Alex!

Köszönöm, Olivia! Na, már most... Ha már itt vagyok, talán nem ártana, ha játszanék is, nem? Kérdés, vajon akad-e majd jelentkező.

szia Alex:) akad *jelentkezik*

Ennek örülök Akkor már ezért megérte feljönni. Lenne kedved kezdeni, vagy írjak inkább én?

nekem mindegy ahogy neked jól esik csak mond hogy hol játszunk

Na, ez egy nagyon jó kérdés... Ha sikerült kitalálnom, megírom a reagot, és szólok, rendben?

Rendben

Ja amúgy nem kötekedésből, de majd nem ártana csinálnod egy kari életrajzoz is

Tudom, tisztában vagyok vele. De az előtörténethez még történnie kell néhány dolognak a karakterrel. Utána majd el lehet olvasni a "művet".

Rendicsek