Családi házak

Szemeit lehunyva szívta be ajkát, ahogy a puha női bőr felkeltette amúgy se mélyen alvó vágyait.
-Csak úgy merő kíváncsiságból kérdezem de tudod Te mivel játszol?
Suttogta még mindig lehunyt szemmel és könnyedén kapta el az őt cirógató női kacsót és emelte ajkaihoz, hogy lágy csókokkal árrassza el. Szemeit hírtelen nyitotta fel ami már smaragd zölden világított a délutáni homályban. Cseppet se mondható emberinek a jelenség de ez mit számít mikor fajta beliével enyeleghet édes kettesben. Játékosan dorombolt ahogy a kis kezet arcához érintette és hozzá dörgölődzött.
Egy ugrással termett a nő fölé ki lehet most megijedt de nem menekülhet többé. Lassan engedte le testét a másikéra ki érezhette James ágaskodó férfiasságát. Hogyha Roy venné a bátorságot és fölöslegesen hadonászni kezdene akkor bilincsbe fogja a vékony kacsókat és úgy dörzsöli sima arcát a nőstényéhez.
-Felébresítetted az alvó oroszlánt, Szívi. Mi lesz most így velünk?
A nőre bízza a választás lehetőségét pedig most könnyű szerrel elvehetné amit akar. Még se teszi mert egy…. Roy nem érdemelné meg az efféle viselkedést kettő… a nő szava és akarata szent, persze csak akkor ha az övé mégha ezt a másik nem is tudja.

*Mikor csókolgatni kezdte kezemet, meglepetten pillantottam rá. Összevontam szemöldököm, s mikor fölém ugrott, sikkantottam egyet. Egy kicsit megijedtem, s szívem hevesen vert. Egyre gyorsabban, s lassan azt hittem, kiugrik a mellkasomon. *
-Azt hittem én vagyok az Oroszlán, és nem te.
*mormogtam, s próbáltam szabadulni, mire bilincsbe fogta kezemet. Kicsit még mozgolódtam, próbálva szabadulni, de nem jött össze a dolog. Valamit ki kellett próbálnia. Valamit, ami sokszor bejött már, s képes volt elmenekülni. Igaz csak pár pillanatra. De most érezte, nem fog menekülni, mert macskája egyre feljebb tornássza magát, s az ő sötét szemei lassan semmibe vesznek. Marad a macska pillantása, a kéjes vágytól égő tüzes tekintet.*
-Velünk? Talán veled nagyfiú.*villantottam felé egy mosolyt, s sikeresen kiszabadítottam kezem, s távolabb toltam magamtól.
*Mit teszel ha most itt hagylak, és felöltözöm?*nem ilyet én soha nem kérdeztem volna. Ez nem igazán én voltam, hiszen hangomba némi (furcsa érzés volt) dorombolás vegyült. Pillantásom sem az enyém volt. Én így soha nem néznék egy férfira sem. Az ég világon egyre sem.*

Egy pillanatra megbabonázva meredt az alatta doromboló macskanőre végül azon vette észre magát, hogy a hátsóján ül, karjaival a háta mögött támaszkodva messzebb a nőtől.
-Ügyes de nem eléggé.
Kacsintott és macsós mosolyát villantva vissza ugrott jövendőbelijére.
-Nagyon egyszerű Szivi. Nem engedlek el és ne hidd, hogy még egyszer bedőlök neked.
Szavaiból nem áradt a fenyegetőzés lehelete ez csupán játok volt amit gyengéd nevetésével bizonyított na meg azzal, hogy most nem fogta le nősténye karját. Lassan, akadozva hajolt közelebb a vékony nyakhoz, hogy ha a gazdája isengedi akkor beszívhassa édes illatát és ajkaival gyengéden érintette a vékony bőrréteget.
-Na jó. Játék befejezve ha tovább folytatjuk a végén nem fogok tudni leállni.
Szomorkásan tekintett a csillogó szemekbe és megfutamodva dőlt Roy mellé.
-Azt hiszem veszélyes vagy rám nézve.
Kacagott fel ahogy karjait feje alá helyezte és egy száll semmiben nyúlt el az ágyon.

-Te aztán vicces vagy Jimmie!*villantottam meg felé egy mosolyt, s mikor megjegyezte, hogy nem fogunk tudni leállni, én magam is elnevettem magam.*
-Talán te nem tudnál leállni nagyfiú!*mondtam, miközben felkönyököltem, s úgy pillantottam rá, majd leterítettem a kellő részen egy pléddel. Hisz hiába láttam minden porcikáját, így is éreztem hogy kezdek vörösödni. Még ennyire nem voltam pőre úgy, hogy nem önszántamból történt. Jó persze nem is ellenkeztem. Nem mondtam ellent neki, és még csak azt sem mondtam, hogy hagyjon békén, szóval én vagyok az a lány, akire nincsenek olyan hatással a dolgok. Vagy ha mégis, akkor egy egészen kicsikét talán igen.
Jó, még mindig ott volt a tudat hogy jól nézett ki, és szívdöglesztő a mosolya, de nem akartam magam olyan könnyen adni. Ahogya a bennem élő nagymacska sem, de még nem ismertem annyira. Azt tudtam róla eddig, hogy olyan dolgokat is meg mer tenni amit én nem, s most... azt hiszem most is kezd egyre eluralkodni rajta. Talán az ő macskája teszi ez? Vajon akkor is ez lett volna hogyha velem marad az aki ezt tette velem? Talán akkor már sokkal többet tudtam volna magamról, és arról ami vagyok.
Minden esetre kikeltem az ágyból., odamentem a szekrényemhez, elővettem belőle egy pihe-puha köntöst magamnak, belebújtam, s dobtam egyet oda Jim mellé is. (a volt páromé... röstellem, de még nem váltam meg tőle ) Majd Jim felé fordultam.*
-Nem harapnál valamit nagyfiú?
*S azzal már mentem is ki a konyhába, hogy végre csináljak valamiféle kaját magamnak. Valamit, ami egy kicsit kellemesebb mint az, amit egész nap ettem. A nagy semmi. Annál minden csak jobb lehet.Valami édeset akartam enni, így elővettem a mogyorókrémet, s egy kanalat, majd felültem a konyhapultra, s kanalazgatni kezdtem.*

A lánnyal együtt nevetet ami igen csak ráfért, idejét se tudja mikor töltötte idejét ilyen kellemes társaságban. Royal együtt még saját magán is képes volt nevetni ez a lány biztos halandóként is különbözött a többi nőszemélytől és most, hogy a vonzó nőhöz egy vonzó macska is párosult maga lett a tökély a férfi álmok megtestesítője egy igazi kihívás és nyeremény. Nem kell félre érteni, nem trófeaként tekint a fiatal kölyökre egyszerűen csak nem találja a megfelelő szavakat.
-Ezt a kérdést nem nekem kellene feltennem?
Szemöldökeit összehúzva tekint a plafon felé de aztán vigyorogva nézi a konyhába kisétáló leányzót. Nagyott sóhajtva hunyta le szemeit és nem értette, hogy Roy mi a fenéért ragaszkodik egy férfire méretezett köntöshöz. Persze ez az Ő dolga és nem szólhat bele. Aztán egy mennyei illat jutott el tudatáig ahogy szaglószervét ingerelte. Cimpái kis ám fürge mozdulatokkal kapkodtak a szag uzán mintha az éltetné őket. Összefolyt a nyál a szájába ahogy kikászálódott az ágyból és berohant a fürdőbe, hogy felkaphassa alsógazyáját.
-Mogyorókrémet eszel? Ő… azt hiszem én is kérek.
Szempillantások alatt jelent meg a lány előtt és kiszolgálva magát vett ki egy kanalat az egyik fiókból, majd arcához emelve azt ártatlan szemeket meresztett Roy felé.

-Igen. Azt eszek.*feleltem mosolyogva, miközben játékosan vettem belőle egy újabb kanállal. Oldalra billentettem fejemet, s mikor elővett egy kanalat, s olyan ártatlan kiscica szemekkel pillantott rám, elnevettem magam*
-Nem is tudom. Nagyon szeretnél belőle?*kérdeztem, miközben lábammal közelebb húztam őt, hogy elorozhassam tőle a kanalat, s azzal vegyek egy adagot a krémből, majd a szája felé tartottam.*
-Biztos nagyon akarod?*huncudkodtam. Ha nagyon dög akartam volna lenni, akkor nem adtam volna neki belőle, hanem én ettem volna meg azt a falatot is. Elvettem volna, s ő hoppon maradt volna. De aztán mégis odaadtam neki. S közben egy pillanatra sem vettem le róla szemem, majd csak utána, mikor már a kanál a szájában volt, s lábammal elengedtem őt, s vettem belőle egy ujabb kanállal. Már csak fagyi hiányzott hozzá, és egy üveg bor. Persze az mindegy volt hogy milyen, csak éppen nem volt kedvem előhalászni egyet sem. De mégis erőt vettem magamon, majd leszálltam a púltról, odamentem a polchoz, levettem a dugóhúzót, majd elővettem a hűtőből egy előre behűtött félédes vörösbórt, levettem róla a védő fóliát, majd a dugóhúzó segítségével kihúztam a dugót, s elővettem két poharat. Köntösöm persze lecsúszott egyik vállamról, mi így kivillant, de nem zavartattam magam.*
-Kééérsz?*érdeklődtem kislányos bájjal hangomban.*

Hagyta magát vezetni, miért is ne hagyta volna? Mindig kapható volt egy kis játszadozásra főleg ha jövendőbeli pár jelöltje invitálja a szórakozásra. Addig jó amíg nem kell fontosabb dolgokkal foglalkoznia. Megunva a játszadozást kikapta a mogyoróvajat Roy kezéből és a nő helyére ülve nyalogatta a vajas kanalat.
-Igen. Kérek.
Motyogta ahogy a gyermeki hangon szólaló nőstényre pillantott miközbe tovább nyalta a kanalat.
-Köszönöm.
Mondta ahogy átvette a poharat majd belekóstolt a nedűbe.
-Hm, nem is rossz!
Állapította meg miután ízlelgette a bor aromáját, bár nem értett hozzájuk és nem is tartozik a kedvencei közé de néha, néha jól esik elkortyolgatni egy pohárral.
-Tudom, hogy még nem döntöttél dee…. –sármos mosolyával nézett fel a nőre- mi lenne ha most átmennénk hozzám is. Csak, hogy lásd hol is lakom. Még mindig abban reménykedem, hogy elfogadod az ajánlatomat és hozzám költözöl. Persze ha szeretnél, kaphatsz külön szobát is de az enyémbe is bőven elférsz macskástól is. Ha viszont azt szeretnéd, hogy maradjunk akkor tényleg nem fogok felelőséget válalni tetteimért. Már csak azért se mert árad belőled, hogy Te is akarod.
Őszintén beszélt a lányhoz rá izzva a döntő szó jogát ám lehet kissé nyersen vagy szókimondóan fogalmazott de egyszerűbb útnak látta a nőt szembesíteni vágyaival.

*Oldalra billentettem fejem, és úgy tekintettem rá. És már megint az a mosoly ott az arcán. Egyszer, ha így megy tovább, még elolva...de nem gondolunk semmire sem, mert bele les a fejembe, és akkor...jó, így is úgy is tudja... persze én sokmindent nem értek a dolgokkal kapcsolatban.*
-Magam sem tudom mit érzek nagyfiú... csak azt tudom, hogyha továbbra is így nézl rám...* nem folytattam. Rábíztam arra a hatalmas fantáziájára, hogy mit is tesz hozzá, közben elballagtam a szobám felé, miközben kildoztam köppenyem, s a szobám ajtaja előtt, ledobtam magamról azt, s úgy mentem be oda, hogy magamra kapjak valamit.
Én soha nem voltam ilyen! És most mégis! Aki régen ismert... és most találkozna velem, rám sem ismerne.
Szekrényemből elővettem fehérneműm, fehér csipke volt. Szerettem. Olyan bársonyosan puha volt. és ami mégjobb, nem látszik hogy rajtam van. És ez a mai ruháknál nagy előny.
Majd egy lila, kicsit bővebb kivágású felső következett. Magamra kaptam, s hozzá, egy csőszárú farmert vettem magamra, s immáron rendesen felöltözve mentem ki hozzá. *
-Egyezzünk meg abban, előbb megnézem a helyet, és csak aztán döntök. Nos, mit szólsz hozzá nagy fiú?*mosolyogtam rá, nekidőlve az ajtó félfának.*

Mosolyogva mégis mozdulatlanul hallgattam a nő zsörtölődését ahogy egyre jobban összezavarja magát. Végül csak szemeimet forgatva hagytam, hogy bem nejen a szobába és magára kapjon valami göncöt. Természetesen szemtelenül követtem és végignéztem a jelenetet. Ajkaimat halk dorombolásra emlékeztető hang hagyta el. Nem csak a látvány volt csodálatos de az illata is. Nem kellett kijönnie elég volt, hogy megforduljon, hogy jelezhesse elkészült.
-Megbeszéltük.
Ellenkezést nem tűrően gyengéden ragadtam meg a vékony kacsót és immáron együtt hagytuk el a lakását. Győzelemtől csillogó szemekkel és emelt fővel sétáltam mellette tudván, megkaptam és hamarosan végleg az enyém lesz. Biztos voltam benne, hogy nálam marad és ha eszébe jutna az ellenkezője érvekkel gyorsan lebeszélem róla.
-Tetszeni fog neked. Én tudom.

Hatalmas zaj zökkentett ki abból a fura megmagyarázhatatlan állapotból, amit inkább neveztem így, mint bármi másnak, holott pontosan tudtam kicsit félek, jó...talán nem is kicsit.
„Valami összetört, ha jól hallottam.” Tizennyolc év után megtudni az igazságot nem volt könnyű sem az én számomra, se az ő számára. Az ilyesmi nem olyan, amit az ember hipp-hopp feldolgoz és minden happy lesz. Ijedten pattantam fel és siettem a nappaliban ahol megálltam az ajtóban és megkapaszkodtam benne, mintha nem lennék képes megállni a két vékonyka lábamon. Teljesen össze voltam zavarodba, zaklatottan néztem az egyik személyről a másikra. A nagyanyámra haraggal tele meresztettem sötét íriszeim, az apámra pedig... szintén haragosan. Az egész megnyilvánulásából azt vettem le - a háta közepére sem kíván engem, nyilván jobb volt neki abban a tudatban élni, hogy nincs gyermeke. Nem kellett volna megmondanom, most már biztosan tudtam, hatalmas visszafordíthatatlan hibát követtem el, mivel másnak is ártottam. Önzően viselkedtem...
- Én … nem is tudom mit mondhatnék?! - Kezdtem bele, de nem léptem hozzájuk közelebb. A nappali kellemes otthonias melegsége most semmilyen hatással nem volt rám. - Nem tudom milyen súlyos oka lehetett anyának amiért távol tartott magától. Igazából nem is érdekel... kár volt elszólnom magam azt hiszem, önnek is sokkal jobb lehetett, amikor még nem tudott rólam. -
- Lynn... - Próbált közbevágni nagyi. - Fogd be! Most az egyszer... ne szólj bele! Hazudtál anya is hazudott teljesen hülyét csináltatok belőlem, úgy hogy légy szíves hagy mondjam el amit szeretnék! - Ziháltam dühtől csöpögő szavaimat. Haragudtam én mindenkire, a szobában lévő összes személyre, ezúttal még apámra is, aki semmiről sem tehetett, de leginkább magamra, amiért kiakadtam, ez még nem mentett fel az alól, ahogyan nagyanyámmal beszéltem. - Dühös vagy angyalom, azért mondasz ilyeneket. Nyugodj meg, kérlek! - Tett hozzá halkan kissé megszeppenve, és ami az illeti meglehet igazat mondott. Korábbi nyugodtsága fátyolként hullott a földre aggódóan pillantott apámra, amint látta kedves szavai ezúttal nincsenek édes kis unokájára hatással. A kedves kis nappali feszültséggel telt meg, pukkadásig. - Nyugodjak meg? Már hogyan is nyugodhatnék meg? Viccelsz velem? Ő nem kér belőlem és tökre megértem elvégre palira vették. De te itt ülsz nyugodtan, mintha mi sem történt volna a fenébe is! Hazudtatok... minden nap. Éreztek egyáltalán bűntudatot? Éreztek bármit is? - Nagyi megvolt lepve nem mondott semmit, vagy ha akart akkor sem tudott a meglepődöttségtől. Megigazított tört fehér blúzát, mit kivételesen a mai napra vett. Eddig mindig megmondtam ami a szívem nyomja, de szépen és nyugodtan ez azért óriási különbség volt. Olykor kitudtam akadni, de ez most más volt. Komoly dolgok forogtak kockán és leginkább a nagyim higgadtsága bosszantott fel, mikor én fortyogtam ő meg ott ült, istenem. Mart égetett a düh, igazából órákig tudtam volna róla beszélni mit érzek most. Lehet írok róla egy verset.
- A legjobb lesz, ha elfelejti ezt az egészet és tudomást sem vesz rólam. Nem akarom magának bonyodalmat. Eddig is megvolt nélkülem és ezután is meglesz. - Azzal felszaladtam a szobámba mielőtt bármit mondhattak volna, és erőtelejsen becsaptam magam mögött az ajtót. Nem zokogtam, mint más tenné; képtelen voltam rá. A kezem ügyében akadó első tárgyat a nemrégiben frissen meszelt falhoz vágtam. Alig pakoltam még ki a ruháim java része a bőröndökben hevert, de néhány személyes tárgynak megtaláltam a megfelelő helyet. Repült a lámpa, az éjjeliszekrényen lévő közös kép anyámmal, bármi ami a kezem ügyében akadt. Nem tudtam leállni... nem akartam leállni. Leakartam vezetni az összes felgyülemlett érzés mi bennem tombolt. Lesöpörtem a polcokat, ha közben megsértettem kezem se vettem volna észre. Mindennek fültanú lehettek, s ajánlottam mind kettőjüknek, hogy ne nyissanak most rám. Egyedül akartam lenni és tombolni, igen ez volt rá a megfelelő szó a tombolás... olyan régen tomboltam utoljára ideje volt levezetni a feszkót.

Fájt a kezem, valami lesérthette, de pontosan melyik tárgy tette azt bizony nem tudtam megmondani. Vajon a képkeret? Az ijesztő szobor, mi mindig is ezen a polcon hevert? Lényegtelen... Szép rendet raktam a szobámban, az már biztos. Nem lesz könnyű a takarítás, de kit érdekel? Semmi nem tudott érdekelni azon kívül, hogy sikerült legalább kitomboltam magam úgy ahogy. Megannyi törött tárgy hemzsegett a földön árván összetörve, teljes volt a káosz... Volt néhány olyan jellemvonásom, amelyet nem helyeseltem, és időnként voltak olyan pillanataim is, amikor magamat sem kedveltem túlságosan, ez pontosan olyan pillanat volt... Magamra sem ismertem, erőtlenül rogytam az ágyam mellé, kifulladva meggyötörve, s némán szipogva hallgattam az idegen férfit, kire sokkal nehezebben esett apámként gondolni. A puha fáradt levendula színű takaróba töröltem meg szemeim. Az illata nagyon finom volt, amióta az eszem tudtam azóta ezt a fajta mosószert használta nagyanyám, - imádtam.
Szavai mintha lyukat ütöttek volna belém, fájtak. Fájt tudni, hogy nagyanyám annyi ideje tudott róla. Vigyázott rá tehát rossz ember mégsem lehet ettől függetlenül nem tudhattam róla, inkább becsaptak és titkolták tovább, mint a világ legnagyobb legrosszabb bűnét. Megvonták tőlünk tudhassunk egymásról ez megbocsájthatatlan. Erre egyszerűen semmiféle indok nem jogosította fel őket. Ugyan könyörgöm, mert farkas... ne nézzenek már óvodásnak, rég kinőttem a gyerekmesékből.
„Egy cipőben járunk hahh... én azt hittem bízhatok anyában, sőt mindig is tudtam ő az egyetlen akiben igazán megbízhatok, erre tessék. Ha benne nem bízhatok, hát akkor kiben...?!”
- Ugyan kérlek, nem neked kell magyarázkodnod, nem te hazudtál nekem! - Súgtam némán az ajtó felé túl csendesen, hogy meghallhassa. Nem magázódtam többé úgy véltem nem szükséges. „Miféle nagy titkot bízhatott rá? A farkasos dolgot? Na tessék megint ez. Ez egyszerűen nevetséges!” Hátra döntöttem fejem az ágyra és plafont kémleltem, egyenlőre még nem akartam kimenni mellé, erőt kellett gyűjtenem hozzá újra. Újra átgondoltam minden szavát. A nagyapámat nem ismertem, meghalt mielőtt megszülettem, tehát fogalmam sem volt meddig ment volna el az öreg. Halállal fenyegetni mást nem szép dolog. Nagyon, de nagyon komoly az ilyesmi – feljelenthette volna. De inkább elhagyta anyát... Feladta. - Ami az illeti anya nem tudja, hogy tudok rólad. Nagyi mondott ezt- azt. Tőle tudom a neved , a címed, s képet is tőle kaptam. - Lassan kinyitottam ajtómat és megálltam előtte, kezembe a róla tartott kis fotót, mint megingattam. - Miért hiszed ennyire azt, hogy... na de komolyan, nem vagyok már gyerek elmondhatod az igazságot. Bankrabló vagy? Embert öltél? Őrült vagy? Esetleg mind a három? Bármit elhiszek, csak azt nem hogy, hogy... - Apró keserű mosolyra húztam ajkam, harcban álltam az igazsággal, az elmém képtelen volt befogadni farkasemberek létezését. Féltem pedig nem félhetek mindentől a világon, amit nem ismerek. Leültem az ajtóm elé és hosszú pillanatig csak némán néztem őt. Feltűnt, hogy néhány vonásom erősen hasonlít az övére, csalhatatlanul egy vér voltunk. - Gondolom... nekem is sok ez egyszerre, főleg hogy azt állítod magadról más vagy, mint a többiek. Egyáltalán nem látlak szörnyetegnek, ugyan olyan vagy, mint én és a többi ember. Kérlek mondd meg az igazat, nem ígérem, hogy nem akadok ki, de anyával ellentétben bennem megbízhatsz nem szokásom mások titkát elkotyogni. - Ez volt az én erősségem, amit olyan sokan ki is használtak, s elmondva kellemetlen titkukat rábízták, hogy ha már az ő lelküket is nyomja valami, az enyém se legyen kivétel. Rettenetes, hogy tudsz valami súlyosat és nehezet, és még rettenetesebb, hogy nem tudod kivel megosztani. Annyi titkot tudtam, de szinte egyik sem volt az enyém. - Megakarlak ismerni, ha te is szeretnéd. Fél életemet apa nélkül éltem le... - Mindig ijesztő dolog megnyitni valakinek a szíved, ő képes lesz rá? Megengedi, hogy megismerjem?.

Nem az a fajta, aki túlzásba viszi a beszédet, velem ellentétben. Hehh engem nehéz lenne überelni, ebben a nagyanyámra ütöttem minden bizonnyal. Néha csak mondom, mondom és mondom és ha ideges vagyok ez ennél sokkal rosszabb is tud lenni nekem elhihetitek. Bárkit kilehet vele hozni a sodrából, s ez akár jól jöhet. Nagyot sóhajtva vontam fel a szemöldökömet, kis híján leszalad a homlokomról olyan magara szökkent. Úgy véltem semmi olyat nem tud mutatni nekem, amivel majd a véleményemet megváltoztathatja ilyen rövid idő alatt. Az én véleményem sziklaszilárd tud lenni és nagyon nehezen lehet az ellentettjéről meggyőzni. Keményen meg kell érte dolgozni, hajrá!Ugyan olyannak láttam, mint bárki mást volt aki körül vett engem, ember volt hús-vér teljesen normális. Magasabb volt tőlem (tőlem mindenki magasabb), teste nem volt vékony, de ez még semmit nem jelentett. Nem voltak óriási karmai, sem agyarai, mint amilyennek lennie kéne. Az eszembe villanó farkasember legalábbis így nézett ki, akár a mozivásznon szereplők.
...Az meg, hogy miben hiszek... hmm... nem tartozok a buták közé, ki mindenféle hülyeséget bevesz, előbb látom aztán hiszem, szóval kár lenne szavakkal győzködnie, felesleges fáradtság lenne részéről, lehetséges hogy ő is tisztában volt vele. Nem ismer, tehát nem vettem biztosra.
- Héééj! Most meg hova mész? - Kiáltottam utána, de túl hamar eltűnt a szemem elől. A mozdulatait nem bírtam követni, ez igen csak meghökkentett. „Mi a franc?!”
Rossz élőérzetem támadt, de nem mozdultam a helyemről, vártam őt vissza valamiféle magyarázattal. Kellett lenni erre valamiféle ésszerű magyarázatnak, senki nem képes ilyen gyorsan eltűnni a másik szeme elől. Normális ember nem... hihetetlen, de még ekkor sem voltam képes hinni neki. Felállni készültem mikor valami mögém ugrott még épp időben meggondoltam magam, így az esetleges baleset elmaradt. A vicsorgása hallatán lassan kimértem fordultam felé és amit láttam... - Úristen! - Suttogtam némán, mintha attól tartottam volna a hangos szóra talán rám támad. Lábaim remegtek nagyon nehéz volt megmaradnom a talpamon. - Hát igaz... - Na tessék! Kellett nekem ez? Nagy volt sokkal nagyobb, mint amilyennek lennie kéne, vadnak és veszélyesnek tűnt, ugye nem kell mondanom mennyire megijesztett?! Nem kerülte el figyelmemet szemébe villanó ...fenyegetés? Nem tudtam mi csillant meg azokban a nagy ijesztő szemekben, lényeg az hogy halálra voltam rémülve. Az apám volt farkasként... „Mi van ha úgy dönt leharapja a fejemet? Nekem lőttek!”
Egyszerre nyújtott gyönyörű és hátborzongató látványt. Bundája vastag volt és éber fekete, a legfeketébb bunda, mint valaha eddig láttam. Olyan puhának tűnt... megsimogatni mindenesetre semmikép sem mertem. Szükségem van a kezemre, semmi esetre sem lett volna jó, ha leharapja. Akkora fogakkal nem tűnt lehetetlen feladatnak. Élesek voltak és fehérek, de leginkább a méretük és élességük aggasztott. Ösztönszerűen hátrálni akartam, de rám vicsorgott újra, aztán minden halványodni kezdett...eléggé gyorsan. A színek fakónak tűntek, elvesztették egykori ragyogásuk, míg végül elnyelt a sötétség, esküszöm még hallottam ahogyan óriásit koppan a fejem.

Kábán nyitottam fel pilláim, eléggé szédültem, s olyan volt mintha valaki végig ment volna fejemen legalább kétszer. Ez a szörnyű fejfájás nagyon hasonlított a csúnya másnaposságra, mégis egy fokkal rosszabbnak ítéltem meg. Többször voltam másnapos, amiről szinte senki nem tud két barátnőmön kívül – ki mondta, hogy nekem nem lehetnek titkaim? Sosem akartam mintagyerek lenni, volt bennem mindig kellő rosszaság, és szerettem kihasználni, anyám pechjére.
Először a fekete tévét pillantottam meg, utána az ablak felé néztem. Még világos volt, ami azt jelentette nem lehetettem túl sokáig eszméletlen. Ahogy szép lassan eljutott ez tudatomig, rájöttem minek voltam szemtanúja és ismét furcsán reagáltam. Jó ízű nevetésbe törtem ki, ahogyan lassan felültem fejemet fogva. A szoba kissé forgott velem, ez azonban nem lombozta le kedvemet. A nevetésem kétségtelenül kétségbeesett volt, de ettől még jólesett. Padlót fogtam apám farkas alakjától mi ez, ha nem nevetséges?! Arcomat két kezembe temettem míg kinevettem magam. Túl sok volt ez nekem mára annyi biztos, ezt még egy nálam idősebb sem tudná kellőképp feldolgozni, legalábbis én így gondoltam. Aztán kitudja... vannak nálam sokkal erősebb emberek.
- Szépen kinyúltam, mi? - Suttogtam félénken arcomon még mindig óriási mosollyal. A konyhából finom illatok kúsztak a szobába mélyet szippantottam hát a levegőbe.. - A frászt hoztad rám... Hatásos bemutatkozás volt. - Suttogtam még halkabban és újra eldőltem a kanapén, hajamat eligazítva arcomról. - Sajnálom, hogy nem hittem neked... de őszintén te hittél volna nekem fordított helyzetben, ha ilyesmivel drukkolok elő, és például azt mondom vámpír vagyok? - Megint felkuncogtam, kitudja lehet ők sem csupán a mesékben léteznek és tündérek is valóságosak. Ebben a pillanatban is ott lapulnak a kertünk mélyében. Mennyi minden lehet még a világban? Kétségtelenül azon része tárult elém, mint eddig mesének hittem. Életem érdekes részéhez érkeztem el. Elköltöztem, iskolát váltottam és megtudtam, hogy az apám teljesen mát, mint akiről eddig hittem. Farkas... képes felvenni alakját és bőrbe bújni. Ezt azt jelenti, hogy... riadtam ültem újra fel és elkerekedett szemeim apámra meresztettem. - Ugye én nem lehetek olyan, mint te? Már mint így is vannak viselkedési problémáim nem hiszem, hogy ilyennel képes lennék megbirkózni. - Tudom, tudom néha sokat kérdezek furcsálltam is, hogy nem tette még szóvá, de ami késik nem múlik. Csillapíthatatlan kíváncsiságot éreztem, szerettem volna sok mindent kérdezni, de szegényre ezután a nap után nem akartam több mindent zúdítani. Csendesen vártam a válaszát, míg a nagyi valamivel a konyhában csörömpölt. Kettesben hagyott miket ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam. Ő mindig tudja mit kell tenni, és mikor. Jó lett volna ebben ráhasonlítani. Az élet máshogy akarta szeleburdira sikeredtem.
„Ezután nem szeretnék mást mint jót enni és hatalmasat pancsolni és egész reggelig aludni... álmomban tuti nem fogok semmin se rágódni. A fejfájásomat is kialudnám.”