Jobb mint Otthon

[ Aaapuuusnak ]

* Szóval a nagyapja tudta. Ezért nem akarta tehát hogy a lánya a közelében maradjon. És ezért akarta tehát rávenni az anyját hogy vetesse el a gyereket. Az egész mese az élete elszúrásáról csak mellébeszélés volt. Kicsit csalódott volt. *
- Tehát ezért akarta nagyapa hogy én ne szülessek meg - mondta félig dühösen, félig szomorúan - Anyu mesélte hogy még a kórházba is elvonszolta, hogy márpedig nem születhet meg a gyerek. Hát akkor ezért.
* Aztán újra elhallgatott, és csak az apjára figyelt. Teljesen kizárta a fejéből a kocsma zajait. Szóval ezért akart annyira húst enni, és a többi dolog. Persze ezt az anyja azonnal elfojtotta benne. Így csak nagyon sunyiban evett ilyesmiket. És tény és való hogy kifejezetten jó étvágya volt, ám egy grammot sem hízott már jó ideje. Az anyja emiatt persze büszke volt rá, hogy milyen szép meg csinos kislánya van, de őt egy kicsit aggasztotta a dolog. *
- Nos ebben van igazság. Van olyan nap hogy állandóan ennék. És ez a nyers hús dolog is igaz - sütötte le a szemét - De erre eddig nem vetemedtem - nevette el magát - Anyu lehet hogy kikészülne.
* Azon hogy a nagyapja vadász volt, teljesen megdöbbent. Tehát a farkasok nem halhatatlanok? Ő már hallott ilyen pletykákat is. De ezek szerint nem volt annyira gonosz, mert nem pusztította el az apját, pedig megtehette volna. Akkor miért nem? *
- Ezt nem értem. - vakarta meg az állát - Ha nagyapa olyanokra vadászott, mint te, akkor miért nem ölt meg amikor megtehette volna? De a lánya közelébe sem akart látni, az unokája közelében pedig végképp nem. Érdekes. És nem válaszoltál pár kérdésemre. - nézett rá - Megígérted hogy mindre fogsz!

- Mostmár látom, hogy nem volt ő sem egy átlagos ember. Tehát egy vadász unokája, és egy alfa vérfarkas lánya vagyok. Kitűnő származás nemde? - nevetett fel.
* Eddig az volt a baja az életével hogy tele volt homállyal, és mindenhol csak falakba ütközött. Most, hogy megismerte az apját, fellebbent a fátyol, és megtudott mindent, és ez lett a baja. Nem akarta megtudni hogy a nagyapja azért útálta az apját, mert az vérfarkas volt. És hogy születése előtt őt is gyűlölte, mert félt hogy azzá válik majd ő is. Ám elgondolkozott. Ha ő is át fog változni, akkor az anyjának meg kell tudnia. Másképpen nem fog belemenni, hogy itt maradjon. Vagy az is lehet hogy Los Angelesben is él egy falka, csak nem tudja róluk senki hogy valójában micsodák. Ez viszont könnyen előfordulhatott.
Újra az apjára nézett. *
- Kannibalizmus? Az azért egy kicsit túlzás nem? Mármint érted...azért embert nem lennék képes enni meg minden. Legalábbis eddig nem éreztem rá késztetést. - vallotta be.
* Szóval fő a titoktartás. Márpedig az anyjának meg kellett volna előbb-utóbb tudnia. Hisz csak feltűnt volna neki hogy akit szeret, az egyáltalán nem öregszik meg. *
- Tehát mindenképpen farkas lett volna anyuból is. Mert ha ő megöregszik, te pedig nem, akkor nem maradt volna veled. Mert nos...szerintem elég kényelmetlen lett volna a dolog egy idő után. Egyébként ahogy mondtad ezt a titoktartás dolgot. Valamit szeretnék még kérdezni. Ha...szóval ha..én is átváltozom egyszer, akkor mit fogunk csinálni? Él Los Angelesben is falka? Mert anyu másképpen nem fogja megengedni hogy itt maradjak veled. Mivel nem tudnánk neki értelmes magyarázattal szolgálni...

Apacuka


A fejem még mindig fájt, sőt mit több, úgy tűnt egyre rosszabb lesz – nem tudtam a fájdalmat kizárni még beszéd közben sem. Valósággal lüktetett az egész koponyám, s egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ideje lenne elsompolyognom fájdalomcsillapítóért, amit a nagyi a felső polcon őriz abban az ütött kopott régi sárga gyógyszeres dobozban, túl lusta és kába voltam mindehhez, pedig a konyha pár lépésnyire volt csupán tőlem.
Nagy barna szemeim apámra vetettem, s követtem annak termetes alakját miként az ablak elé sétál. Nem éreztem semmit csak üres kábaságot mi porrá tiporta korábbi kíváncsiságomat. Válasz hallatán egy pillanatra behunytam szemem és azt kívántam, bárcsak bármelyik pillanatba megkönnyebbülve ébredhetnék fel ebből a lidércnyomásból, mi egyre inkább nagyobb súllyal nehezedett lelkemre.
- Nem tudom miféle pozícióról beszélsz igazság szerint ebbe most nem akarok belemenni. Túl sok ez nekem. Túl sok... - Bántam amiért ilyen hamar feltettem a kérdést, utáltam, hogy az eszem ennyire gyorsan vágott, de legjobban inkább az kíváncsiságomat gyűlöletem, amit bármelyik szomszéd öregasszony megirigyelhetne a környékünkről.
- Csak még nem jött elő... - Ismételtem halkan megfeledkezve jelenlétéről a gondolataimba merülve. Nem itt jártam, teljesen máshol voltam... megszűnt a szoba, a finom illat mi konyhából egyre intenzívebben áradt befelé. Csak én voltam és fájdalom, na meg a nyugtalanító gondolatok. Tudom kellet volna minderről, ha én is olyan vagyok... mit képzeld anyám meddig titkolhassa el? Tudta egyáltalán, hogy én olyan.... olyan vagyok, mint eltitkolt apám?
Nem hallottam mit mond, ha egyáltalán mondott valamit mielőtt ott hagyott a szobában. Azon kaptam magam, hogy ringatózva próbálok megnyugodni, s egyedül maradtam. A falak, mintha közelebb kerültem volna hozzám, a polcokon heverő kis kerámia szobrok gúnyosan figyelték minden rezdülésem, volt valami kárörvendő tekintetükben. Felszaladtam a szobámba. Ráfeküdtem az ágyamra és cseppet sem törődtem az órási kupival, korán magával ragadt az álom.

Egy héttel később...

Nem voltam kifejezetten jó formában, egy kis sminkkel némi csalfa műmosollyal, azonban minden kételyt, mi körülöttem sóvárgó tekintetekből sütött, teljesen eltöröltem. Látszólag olyan voltam, mint bármikor máskor lenni szoktam, de barátnőmet nem tévesztette meg az álca. - Valami baj van, igaz? - Úgy néztem rá, mint aki nem tudja miről beszél, és bevallom - a víz is kivert tőle. Láttam rajta az elszántságot, tisztában voltan vele, hogy őt nem tudom átverni.... hajajj mégis megpróbáltam. - Nem tudom miről beszélsz, nincs semmi baj. - Legyintettem, s tekintetem gyorsan leemeltem róla mielőtt bármit leolvashatott volna arcomról. A mellettünk elhaladó autókat figyeltem unottan. - Látom rajtad, hogy valami nem okés... totál máshol jár az eszed, soha nem vagy itt és amikor azt hiszed nem figyellek, olyan savanyú pofát vágsz, komolyan mondom elmegy tőled minden életkedvem. - Meglepett. Védekezően sóhajtottam fel, próbáltam meggyőző nem törődöm mosollyal fordulni felé, de szavamba vágott még a gyenge magyarázkodásom előtt. - Mi van veled Lynn? A legjobb barátnőd vagyok azt hittem mindent elmondunk egymásnak és most mégis a képembe hazudsz. Miért nem mondod el mi bánt? Mindig te mondogattad, hogy semmit sem jó magunkban tartani.- Kitéptem kezéből az üveg vodkát és meghúztam azt. Dühös voltam rá, amiért így látott. Nem tudtam, hogy el e mondhatom neki az igazat. Ugyan ki hinne nekem? Hallottam amint az egyik ismeretlen fiú rólam sugdolódzik elől, látszólag úgy hitte nem hallja őket senki, és valóban így volt. Újra meglepődtem, mert úgy tűnt rajtam kívül hátul senki sem hallja őket, én mégis tisztán kivettem minden egyes szavát. Újra kortyoltam egyet, s kellemesen megborzongtam, amint az erős ital torkomat égette.
- Nem lesz egy kicsit sok? Minden ketten tudjuk, hogy nem bírod piát. - Azzal kivette kezemből az üveget és előre adta a sugdolózó srácnak. - Mondd csak mikor lettél az anyám? - Kibújtam a kabátomból, az alkohol elég gyorsan hatott alig csúszott le a torkom, máris melegem volt.
Az út hátralévő részében csendbe burkolódzva figyeltem a mellettünk elmosódó házakat, hol sötétség, hol erős fény szivárgott egy- egy ablakból az utca felé. Nem figyeltem senkire bárki is szólt hozzám, mikor megérkeztünk széles mosollyal sétáltam a kocsma felé, Becca belém karolt nem neheztelt rám, szerintem titkon abban reménykedett, még több pia után majd kiöntöm neki szívemet. Az üveg újra hozzám került lehúztam az utolsó adagot az üveget pedig elhajítottam. Nem sikerült elég messzire, ugyanis olyan nagy csörömpöléssel ért földet, mintha az orrom előtt vágtam volna földhöz. Furcsa...
- Tetszel neki. - Bökött az előttünk ballagó srác felé. - Tudom, halottam amikor rólam beszéltek. - Magyaráztam közömbösen. - Nem az esetem. - Zártam le hamar a témát és együtt kuncogtam Beccával. - Egyébként jó ez a hely? Nem jártam még itt... de te sem... ha jól emlékszem múltkor kivágtak minket, amikor meglátták kivel jövünk. Nem akarok balhét! -

- Nem kedvelik, tudod ki miatt. - Akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom és savanyúan néztem le a földre. - Apropó, Lynni bébi, feljelentetted már? - Kezét lefejetettem a karomról és elé léptem, nem akartam, hogy bárki is meghalljon minket Hajam a fülem mögé tűrtem, s gondterhelt sóhajtással kezdtem a magyarázatomnak. Napok óta nem beszéltünk, nem is terveztem, hogy erről fogok vele, de ha már erre terelődött a téma - nem hallgathatok, ez nem volt olyan súlyos titok, mint az a másik ez teljesen normális téma volt semmiféle természetfeletti nem volt benne.
- Még nem jelentettem fel. Tudom hülye vagyok és mielőtt leordítanád a fejem- kérlek, had fejezzem be. A pia beütött és most szokásosnál is őszintébb leszek a francba is. - Dühösen dobbantottam jobb lábammal, mintha valamit agyon gyúrtam volna éppen. - Én bízom benne, hogy megjön az esze és visszaadja a mocim, nem akarok ebből rendőrségi ügyet. ...Akkor a nagyi is megtudná, aki minden bizonnyal elmondaná anyának. Tudod hogyan van ez?! Szóval várok még egy picit, ha még jövőhéten se lesz nálam, én esküszöm megverem. - Olyan komolyan beszéltem, képes voltam elhinni, hogy Oliviernek tudnék ártani – lelkileg talán lehet, de testileg, ugyan.... A pasi kétszer akkora volt, mint én mellesleg sokkal erősebb nálam, valószínűleg ha megütném élvezné is... gyűlöltem. Magam előtt láttam magabiztos pimasz arckifejezését.
- Nézzenek oda ki téved ide. - Szólt egy gúnyos hang közvetlen mögöttem, mire én megfeszült arccal kimérten fordultam a hangforrás felé. Már csak ő hiányzott! - Nahát Sabrina, neked nem dolgoznod kéne? Foglalt minden utcasarok? - Elegem volt ebből a rib*ncól állandóan a vérem szívta, Oli húgaként féltékeny volt rám, persze teljesen ok nélkül, elvégre nem kavartam a drága tesójával. Kifejezéstelen arccal nézett le rám, ajka vörösre volt festve, szemét tussal húzta ki macskaszerűen. Rövid miniszoknyát viselt, lyukacsos harisnyával, egyszóval totálisan úgy festett, mint egy kib*szott rib*nc. Türelmesen vártam milyen beszólással drukkol elő a mi kis ribikénk, ám ahelyett, hogy megszólalt volna, úgy orron vágott, hogy seggre ültem. Fájdalmasan nyögtem fel orrnyergemet masszírozva, miközben megindult az orrom vére. Begurultam, egyszerűen csak az kattogott az agyamban, hogy ezt nem hagyatom annyiban. A fiúk felénk siettek, Becca lehajolt mellém felsegíteni, és Sabrina flegmán hátat fordított nekem. Nem ismert... nem ismerhetett... nem gondolta, hogy lesz merszem visszavágni hozzászokott, hogy mindenki félt tőle. Felpattantam a nedves hideg földről és utána eredtem majd a hajánál fogva rántottam vissza, és rávetettem magam. Ütöttem ahol bírtam, mégis egy perce fölém kerekedett és jókora erővel szájon vágott. Fájdalmas sikoltással törtem meg az éjszaka békés csendjét, - e hang valósággal odavonzott mindenkit. Vérem vasas ízét akaratlanul a számban éreztem, nem tudtam rájönni az ajkam, vagy az orrom vérzik jobban!? Az alkohol, na meg az adrenalin erősen pulzált ereimben óriási bátorságot öntve belém. Valahogyan sikerült újra a lány fölé kerülnöm és megint csak ütni kezdtem, de sokkal durvábban, mint az előbb tettem. Már nem hadakozott olyan erővel, ennek ellenére egyre inkább elborult az agyam. Mindeközben magamon éreztem két erős kart, mi próbált lefejteni a csajról.
- Jézusom valaki szedje már le róla, megöli, megöli! - Hallatszott nem messze tőlem egy aggódó barátnő jajveszékelése. Nem hagytam magam próbáltam lerázni a vasbilincsként karomra szoruló meleg óriási tenyereket és még egy ütést akkor is sikerült Sabrinára mérnem. Csupa vér volt minden, a csaj ott nyöszörgött fájdalmasan félájultan alattam.

Képzeletben szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy rámérve az utolsó ütéstől eszméletét veszíti, ez kétségbeejtő elégedettséggel töltött el, korábban soha nem viselkedtem még így. Akadtak persze balhék, de sikerült higgadtnak maradnom, azonban a mai fülledt őszi estén a higgadtságnak a szikrája sem mutatkozott bennem, az új ördögi énem tört utat magának, mi azóta ott lakozik bennem, amióta igazi apámmal való találkozás felkavart. Azzal a tudattal kellett kelnem és feküdnöm, hogy egyszer olyan leszek, mint ő. Újonnan szerzett extra képességeim, mit igyekeztem elfeledni, egyre jobban megrémisztettek. Tudtam mi történik velem, volt egy elképzelésem, de olyannyira feldolgozhatatlan ténynek tűnt, hogy egyszerűen nem voltam képes elfogadni, inkább hittem magam őrültnek. Erősen kapálóztam az idegen kezében, ki megfosztott az utolsó ütés mámoros boldogságától. Csapkodtam akár a partra vettet hal, de olyan erővel fogott körbe, hogy nem szabadulhattam. Körülöttünk mindenki minket figyelt, valósággal lyukat fúrtak rajtam a kíváncsi tekintetek. - Eressz! Eressz el! - Kiáltottam vadul és körmeim kezébe vájtam. Elengedett, maga felé fordított és dühösen nézett le rám, én is legalább olyan dühösen néztem vissza rá állva szigorú tekintetét. Két perc kellett, mire tudatom kitisztult annyira, hogy rájöttem kié az ismerős arc. - De nem öltem meg, szóval... - Vettem oda halkan gunyorosan és nem fordultam meg, hallottam a mentőt jellegzetes szirénáját a távolból, az emberek elakadt lélegzetét és mások kárörvendő hahotázását. Düh még javában fűtött nem ismertem fel tettem súlyát, apám közbeavatkozása sértetté tett, úgy éreztem semmi joga nem volt a dolgomba avatkoznia. - És kit érdekel? Én is ember vagyok! Megütött hát visszaütöttem, ne akarj kioktatni semmi közöd a dolgaimhoz. - Csak a harag beszélt belőlem. A barátaim ott álltak mögöttem, de egyikük sem mert közelebb jönni, illetve barátnőm tett egy bizonytalan lépést, de aztán mégis a helyén maradt. Megragadta karom és én sötét szemeim a karjára szegeztem, mintha lyukat akarnák égetni bele.
- Akkora seggfej vagy! Tudod mit?! Gyűlöllek! - Kezem vérző orromra tapasztottam. Fájt... igen, baromira fájt, és remegtem az édes adrenalin utolsó hullámától. A kézfejem csupa vérző seb volt, a szám kétszer akkorára dagadt és zsibbadt. Mit tettem? A bordáim iszonyatosan égtek. A zokogás egyik percről a másikra tört elő belőlem, amint meghallottam a szirénázó rendőröket is futni kezdtem el minél messzebb a kíváncsi tömeg forgatagától. Zokogva küzdöttem magam előre könnyes szemeim előtt az út teljesen összemosódott egyszer kétszer megtántorodtam. Az alkohol fejembe szállt, minden álomszerűnek tűnt... kiköptem a vért a számból és elindultam a városba vezető úton. A barátaim utánam szóltak, de én csak mentem és egyre jobban zokogtam. Mi tettem? Kérdeztem újra magamtól. Mit ütött belém? Szörnyeget vagyok, egy rohadt agresszív szörnyeteg..

Megtanultam apa nélkül élni hozzászoktam már, hogy anya szinte egy balhémról sem tudott, vagy ha tudott legalábbis is nem olyan mértékben avattam bele az ügyeimbe, mint kellett volna. Mindig mindent egyedül oldottam meg, eltitkolva és most... itt volt az apám, akiről semmit sem tudtam, csak azt hogy farkas és megpróbált engem kioktatni mellesleg jogosan, ám azonban én fúriaként tombolva semmit sem fogtam fel szavaiból. A düh és a sértettség ottt settenkedett körülöttem.
Egyik pillanatról a másikra oszlott el a sok harag, és ismertem fel tettem súlyát. Teljesen kész voltam... A vértől maszatos ruhámba töröltem kezem eszembe sem volt megállni, pedig hallottam, hogy valaki egyenesen felém tart. Nem gondoltam, hogy apám lesz az, azt hittem valaki felelősségre akar vonni – itt tartani míg a rendőrök megérkeznek és meghallgatják mindkettőnk valószínűleg kiszínezett sztoriját. Soha nem voltam még sitten, habár a rendőrséggel New Yorkban is meggyűlt a bajunk én még éppen időben szoktam kiszállni a túl zűrös dolgokból.
Felgyorsítottam lépteim, sprintelésbe kezdtem nagyon nem akartam, hogy utol érjenek, de hát badarság volt azt hinni apám elől elfuthatok. Maga felé fordított és én türelmetlenül rágtam alsó ajkam zsebembe mélyesztve sajgó jobb kezem. Abbahagyva a szipogást szavai hideg vízként zúdultak nyakamba. - Nem ez egyáltalán nem normális... de nem lehetek más... ember vagyok. - Igaza volt. Sabrinát sosem tudtam volna ennyire helyben hagyni. Magasabb, erősebb volt nálam és nem egyszer láttam őt verekedni, sosem veszített a mai napot örökre emlékeibe vésheti. Undok dolog ennek örülni?
Hinni akartam, hogy valóban az én változatomban rejlik az igazság, de legbelül sajnos tudtam valami nem stimmel velem napok óta. Képtelen voltam elfogadni ekkora változást, olyan hamar történt minden, még nem akartam ezt – korábban is mondtam nem álltam készen rá. - Azon kéne törekednem, hogy jobban megismerjük egymást ehelyett minden a feje tetejére állt, mintha nélküle nem lett volna teljes a káosz. - Letöröltem arcomra száradt könnyeim és a fejemre húztam kapucnimat, a rendőrök ekkor haladtak el mellettünk.
- Hát ez remek! - Csattantam fel újra hosszú idő után, felvonva mindkét szemöldökömet. Saját fegyveremet használta ellenem. Nem ismert, mégis ekkor elfogott az a fura érzés, hogy talán tévedtem... Ismert... kitapintotta a gyenge pontom és megfogott, tehetetlen voltam. Utálatos érzés.
- Van más választásom? - Alig ha lehetett. Magam elé képzeltem nagyanyám dühös tekintetét aztán anyámét. Nem akartam visszamenni, habár szerettem NY-ot, de anyám hazugságait nem voltam képes újra elviselni. Los Angeles lett az igazi végleges otthonom. „Helyi Alfaaaa? Ez valami rossz vicc?” Nem mondtam ki hangosan, de arcomra volt minden írva és ha ügyes leolvashatta róla. - Veled megyek és te elmondod hogyan lehet ezt az egészet visszafordítani? Rendben? Valahogyan csak visszalehet... kell lennie megoldásnak. - Közel álltam újra a zokogás határához sok érzelem zúdult rám, mint képtelen voltam felismerni miközben ott csengett apám mondata fülemben: „...ha egyszer megindult az Átváltozásod...”
- Kocsival vagy? - Tekintettem vissza a kocsma parkolója felé és ha elindult mögötte pár lépéssel követtem őt, aztán hirtelenjében megálltam valamit még mondanom kellett. Anya jó modorra nevelt sírva fakadna, ha tudná mekkora kudarcot vallott velem. - Nagyon sajnálom, amit korábban mondtam. Nem gondoltam komolyan. - A gyűlölet a gyengék haragja. A gyűlölet sav, amely felemészti a lelket, teljesen mindegy, hogy az ember maga gyűlöl, vagy őt gyűlölik.

Világos volt... ettől a naptól kezdve nem azt csináltam, amit akartam. Eddig sem mentem vakon a saját fejem után, de tudniillik sosem szerettem, ha mások parancsoltak nekem és mondták meg mit hogyan csináljak, márpedig mostantól ez lesz. Legalábbis én így értelmeztem mondanivalóját. Ő rálök a nekem kijelölt ösvényre, ami ha akarok, ha nem de végig kell kúsznom és, ha netalán úgy döntenék letérek róla, hát következményei lesznek... Ugyan miféle következmények? Fogalmam sem volt róluk, mindenesetre komolyságtól csengett minden egyes szava, mi apám ajkát elhagyta. Valami olyasmibe keveredtem amiből nem volt visszaút, bármilyen makacsul is kerestem továbbra is a visszautat... Csalódottság nehezedett lelkemre, amit bebizonyosodott amitől féltem. Valóban nem volt visszaút. Elgondolkodó tekintettel meredtem fel a sötét égre, időközben a nap utolsó sugarai is eltűntek -egészen besötétedett.
- Ez roppant biztató. - Mondtam egyhangúan miután ő befejezte, s aztán folytattam - a szavak ismét előtörtek belőlem nem voltam képes lenyelni őket. - Mondd csak, te hogyan tekintesz rá? Áldásnak véled? Eltudod képzelni mit fog szólni mindehhez anya? Feltudod, fogni, hogy engem is úgy fog gyűlölni ahogyan tégedet? - Haragudtam rá noha ettől még akartam, hogy gyűlöljön. Nem tudnám elviselni, ha szörnyként tekintene rám sőt egyáltalán nem akartam, hogy bárki is így tekintsem rám a közeljövőben akár mekkora változáson megyek majd keresztül. Anya lehet mindezek után könnyed lemond rólam, mint ahogyan annak idején apáról. Nem titkolhattam el előle, de hát... ő is őrzött egy két titkot - én miért ne követhetném a példáját? Igen, határozottan így kell tennem ameddig lehet nem fogom elmondani neki mivé leszek.
- Remek. Én a barátaimmal jöttem, a mocim épp... apropó említettem, hogy nekem is van motorom? - Van bizony nem is akármilyen. Éppenséggel nem volt nálam... Dante lenyúlta, viccnek szánta. Mondhatom nagyon jól szórakoztam rajta. Hahahaha...
- A fejembe látsz! Semmi kedvem hozzájuk... A csaj amúgy sem fog feljelenteni. - Mosolyodtam el magabiztosan. Nem ismertem annyira, nem is igazán akartam elég volt amit hallottam és láttam belőle. Nyilvánvalóan egy hülye r*banc volt, aki azt hitte mindenkinek dirigálhat és beszólogathat anélkül, hogy valaki végre jól helyben nem hagyná. Álmomban sem gondoltam, hogy az a valaki én leszek – először az este folyamán fogott el a bűntudat.
- Szerinted maradandóak a sérülései? Azért annyira nem lendültem bele... - Halkan mondtam mindezt és egyszer sem néztem apám szigorú íriszeiben mindvégig a cipőmet tanulmányoztam, mintha leszidtak volna; - határozottan szégyelltem magam. - Oké igazad van. Ezt megbeszéltük. - Nem lehetett semmisé tenni, mint egyszer a fejéhez vágtam még ha nem is gondoltam egy szót se komolyan, mint ahogyan ő is mondta nem gyűlölhetünk olyasvalaki, akit nem ismerünk. Visszafelé tartva egy ideig a tömeget tanulmányoztam, a barátaim felszívódtak egyikük sem keresett biztosra vehették, hogy minden oké velem, Beccától lesz egy csomó nem fogadott hívásom; ezt előre láttam. Olykor jobban aggódott, mint a nagyi és ez rettentően tudott idegesíteni. Lassan a mentőbe tették a csajt, nem nézett ki annyira vészesnek az eszméleténél volt, de szerencsére nem vett észre. Vajon rám küldi a haverjait? Megveretett? Sajnos kinéztem belőle mindezt jobban tenném, ha egy ideig kerülném ezt a helyet, a bandáját úgyszintén. Odaérve a kocsihoz jól szemügyre vettem azt.
- Nahát... pazar járgány. - Jegyeztem meg elképedve, ahogyan eszembe jutott anyám egyszerű kis kocsikája mennyire eltörülne e mellett. Beszálltam mellé. - Remélem semmit nem sikerül összevéreznem. - Valószínűleg a ruhámon megszáradt; mondjuk sosem lehet tudni. El sem tudtam képzelni hogyan nézhet ki az arcom, lehúztam a napellenzőt és azon elhelyezkedő tükörben vetettem egy röpke pillantást arcomra. Bár ne tettem volna. - Édes istenem... mintha szájplasztikám lenne. - Ujjaimmal megérintettem az említett duzzadt testrészt, s egyből felszisszentem. Nem nézett ki jól, pokolian fájt is, az orrommal együtt, mi szép lila színben pompázott, amennyire a vértől láttam.