Az Erdő

-De én akkor sem akarok gyilkolni.
Állítottam konokul,bár tudtam, hogy ez valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Pedig nem voltam az az ember, aki szívesen öl,mégis tudtam a bennem szunnyadó farkas rá fog kényszeríteni és nem hagy majd választást. De azért szerettem volna minél tovább húzni a dolgot,mert azt gondoltam ha megölök valakit, akkor olyan leszek mint az apám, és ezt egyáltalán nem akartam.
-Igen, be akarom fejezni mindenképp.
Mikor azt mondta két lehetőségem lesz kicsit komorabb lett az arcom.
-Akkor az lesz a legjobb ha nem bukom le, ugyanis valahogy nem tetszik a gondolat hogy letépjem valaki fejét, de komolyan. És nem is akarom megkeseríteni az életét azzal hogy diliházba juttassam, szóval azt hiszem a nem lebukást választom.
Mosolyodtam ismételten el. Majd végighallgattam a következő választ is. Valójában arra számítottam hogy kiakad, bár arra már nem emlékeztem hogyan is jutottam erre a hülye következtetésre.
-Igen, megértelek...a hűség valóban fontos.
Aztán ismét elkomorult kissé a tekintetem.
-Őszinte szerelem? Gondolod hogy olyan létezik? Minden ember önző és ez miatt az érzéseik sem lehetnek tiszták, bámennyire is jó lenne hinni benne hogy talán mégis.
Lassan beértünk az erdőbe, és én örömmel szívtam be a természet illatát. Sóhajtottam egyet,majd lehunytam a szemem pár másodpercre. Néha még mindig zakatolt a fejem.

Tisztában voltam vele hogy előbb utóbb ölnöm kell, de akkor sem akarta elfogadni ezt a tényt a bennem lévő ember. Talán nem is magával az ölés tényével volt a baj, sokkal inkább azzal hogy ez az apjára emlékeztetett , és ő talán az egyetlen személy akire soha nem akartam visszaemlékezni, hiszen annyi fájdalmat okozott nekem, és annyira gyűlölt, hogy ezek miatt én is meggyűlöltem őt, pedig megpróbáltam elfogadni, sőt , talán szeretni is. De ez nem sikerült.
-Hajtóvadászat?
Néztem rá felvont szemöldökkel, majd az eddigi döbbenetem csak fokozódott mikor Ralf levette a cipőjét és feltűrte a nadrágját. Nem tudtam kövessem e a példáját, ezért inkább mozdulatlan maradtam , ha ezt kéne tennem úgy is közölni fogja.
Valószínűleg a döbbenet miatt amely kiült az arcomra, kezdte el megmagyarázni a dolgot a férfi.
-Ömm azt hiszem értem. Én is szerettem mezítláb sétálni, de azt hiszem most túlságosan fáznék.
Mosolyogtam rá. Tény hogy elég hideg volt, és bár bennem volt már a farkas, még nem nagyon volt lehetősége kibontakozni, így azt sem akartam hogy tényleg megfázzak. Nem lett volna túl jó.
-Régen...hát valahogy még nem sikerült megtapasztalnom az emberiség jó oldalát. Szóval azt hiszem ezért nem gondolom hogy létezik ez a fajta érzés.
Mosolyodtam el ismét.
-Mindig is szerettem a természetet,mert úgy éreztem megóv. Bár ez elég naiv dolog volt, de kislány voltam, és valamiben hinnem kellett. Ha már az emberekben nem tudtam, örültem hogy találtam valamit amiben azért tudok.

-Hát, akkor azt hiszem igyekszem elkerülni hogy bedilizzek.
Vigyorogtam rá. Bár korántsem tartottam ezt az egészet annyira viccesnek, mégis most úgy éreztem nevetnem kell ezen a dolgon. Persze még belőlem is lehet őrült gyilkológép,de azért igyekszem elkerülni. Nem tudtam magamat így elképzelni. Valahogy távol állt tőlem ez az egész gyilkososdi. Nem tudtam magam elképzelni vérben forgó szemekkel , verejtékesen a gyilkolási vágytól. El is borzadtam ezekre a gondolatokra, amit talán Ralf is megérzett. Majd mikor elnevette magát, én is hasonlóképp tettem.
-Hm...ennyire vicces arcokat tudok vágni?
Kérdeztem tőle vigyorogva. Ma valahogy nem akart lehervadni rólam a mosoly, ami jól is állt nekem. Talán még sajnálom is hogy eddig nem voltam ennyire vigyori. Egyszerűbb lett volna minden.
-Hát remélem is hogy megszokom. És az sem lesz hátrány ha gyorsan gyógyulok ugyanis mindenhonnan képes vagyok leesni, elesni és hasonlók. Még a saját lábaimban is.
Amikor rátért a korára kicsit meglepődtem, ugyanis olyan 26-27-nek saccoltam,de elmondása alapján nem trafáltam éppen bele.
-És, elárulod hány éves vagy? Vagy ez ilyen inkognitós dolog, hogy senkinek nem árulod el?
Kérdeztem egy sunyi kis vigyorral,majd tovább hallgattam.
-Azt hiszem már teljesen biztos vagyok benne, hogy a farkasok nem rosszak.

Azt hiszem nem kicsit lepett meg a válasza. Azért ezt nem mondták a filmekben és a könyvekben, nem mintha eleve hittem volna az ilyen lények létezésében. Kicsit elgondolkodtam mit is feleljek erre, és hát igyekeztem hogy ne nagyon hagyjam nyitva a szám a meglepettségtől és ne bámuljak rá túl idiótán, ami amúgy nagyon is jól ment. Azt hiszem ebben a pillanatban éreztem csak igazán kislánynak és jelentéktelennek magam, hiszen az én röpke 19 évem mi az ő életéhez képest. Így már azt hiszem sokkal könnyebb volt megértenem őt, és azokat a dolgokat amiket mondott.
-Hú...akkor az emberek azt hiszem matuzsálemnek hívnának vagy ilyesmi. És egész jól tartod magad a korodhoz képest.
Nevettem el magam, majd kétkedve folytattam.
-Most nem azért , de ez ilyen vámpíros cucc? Mármint örök fiatalság meg minden?
Vontam fel a szemöldököm, mivel miután kimondtam a szavakat , jöttem rá, hogy kicsit röhejesen hangzottak.
-De hogyan? Mármint hogy felejtetted el? Ne haragudj, csak ez nekem azt hiszem kicsit sok így egyszerre, de érdekel, és tényleg szeretnék minél többet megtudni erről az egészről és azt hiszem rólad is.
Mosolyogtam ismét.
-Vadászni?Én?Hát ömm...rendben, de ne akadj ki ha sokat bénáznék. A tesi sem ment jól általánosban.
Néztem rá ismét kétkedve, bár ez inkább saját magamnak szólt. Majd befogtam, hiszen csendre intett, és mikor az őzre mutatott nem tudtam mit is kéne tennem, de valahogy (életemben először) úgy éreztem hogy kívánatos az illata.
-Megint éhes vagyok. -suttogtam egy szégyenlős félmosollyal, majd mikor ismét megszólalt bosszúsan tekintettem rá.
-Miért? Talán nem tetszik? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Egyébként meg igen, ha hülyeségeken gondolkozom általában ilyen képeket vágok.

-Hát igen, de azért nem tévesztenének össze egy dinoszaurusszal...bárr...
Mondtam jelentőségteljesen, és hátrébb léptem, az jobb mutatóujjam az államhoz értettem hogy komolyabbnak tűnjek, és úgy mértem végig. Aztán elnevettem magam és vissza léptem mellé. Aztán közölte hogy ez nem úgy megy mint a vámpíroknál. Persze annyit azért tudtam a könyvekből hogy ők hullák, én meg a legkevésbé sem érzem magam annak, de azért mégis meg kellett kérdeznem, hiszen nem voltam benne biztos. Bár igaz náluk ez a halálnak köszönhető, nálunk meg...hát azt hiszem erre nem sikerült rájönnöm, de nem adom fel. Szeretem megfejteni a titkokat. És ha egyszer valamit meg akarok tudni akkor Isten sem állhat az utamba.
-Remek...Azt hiszem róluk nem akarok tudni semmit. Majd egyszer biztos de ez is sok információ volt eddig, és az agykapacitásom korlátozva van.
Mosolyogtam a férfire, csillogó kék szemekkel. Megint elgondolkoztam, de igyekeztem hogy ne vágjak közben semmilyen arcot. Na azt már nem tudtam mennyire jött ez össze, de azért reménykedtem. De a válasza megnyugtatott hogy annyira azért nem vagyok vészes.
-Rendben, akkor megtartom ezt a jó szokásom. Azt hiszem talán ezért lehetett régebben hogy furcsán néztek rám és nem értették mi bajom. Túl sokszor használtam az agyam és olyankor mindig sikerült grimaszolnom.
Húztam el a szám,majd a meglepettségtől kerek szemekkel néztem rá.
-Tudsz főzni? Komoly kezdem azt hinni hogy nincs olyan dolog amit te ne tudnál. Szóval ne csodálkozz ha egy hét múlva teljes kisebbségi komplexus alakul ki bennem.
Vigyorogtam rá, és sikeresen nem figyeltem, így beleakadtam egy gyökérbe. Elkezdtem ráncigálni, de semmi. Aztán nagy huzavona és csata után kiszabadultam, és bosszúsan néztem Ralfot, akit valószínűleg mulattatott az én zseniálisan kivitelezett bénázásom.

-Hát ez esetben szívesen megkóstolom amit főzöl.
Mosolyogtam ismét, majd mikor elkezdte elmesélni mi történt vele kicsit elkomorodott az arcom. Eddig elég kis fogalmam volt a rossz dolgokról. Legalábbis úgy gondoltam hogy nem lehet valaki aljasabb annál minthogy a saját gyerekét taszítsa a pokol mélyére. De amiket eddig Ralf mesélt. Egészen más megvilágításba kerültek a dolgok. Rosszként eddig mindig az apámat láttam, most sok őrült fehér ruhás ember is csatlakozott hozzá. Elképzeltem milyen lenne ha egy ember rájönne hogy mi is vagyok, vagyis mik is vagyunk. És elfognának valakit a falkából, majd egy ketrecbe zárnák és kísérleteznének rajta. Undorodtam és viszolyogtam magától a gondolattól is. Rájöttem hogy a tudománynem mindig jó és nem ad választ a fontos kérdésekre.
-Azt hiszem az emberek mindenre képesek ugye? Gyilkolnak, és...és mindenen és mindenkin átgázolnak a hatalomért. Nem az életben maradásért gyilkolnak hanem a puszta hatalomért.
Ezen el is fintorodtam. Soha nem lesz számomra olyan fontos a hatalom, hogy ezért öljek. Másért valószínűleg megtenném, ha igazi indokot adnának rá, de így, csak a hatalomért soha.
-Olyan furcsa érzésem van, hol vagyunk?
Kérdeztem meg, majd kérdő tekintettel néztem rá.

-Sosem fogják beismerni hogy hibáztak. A szüleim sem tették, még akkor sem amikor már a szakadék legszélén áltak. Bár azt hiszem, nem is próbáltam őket megmenteni.
Kicsit elkomorodtam. De így gondoltam, és azt hiszem egy percig sem bántam meg, hogy nem mentettem meg őket, nem mintha ment volna, hiszen hogy is hallgathattak volna egy kislányra akit gyűlöltek, ha a legjobb barátaik intéseit sem vették figyelembe? Ha egyáltalán voltak olyanok,mert soha nem láttam őket. De talán jobb is, hiszen úgy sem lehettek jobbak a szüleimnél.
Nem ismertem Ralfot, legalábbis nem hosszú ideje, így nem is tudtam mit várhatok el, de azt hiszem rég nem beszélgettem ilyen jót. Nem mintha bármennyire is kommunikáltam volna a körülöttem lévő emberekkel. Nem szerettem őket, talán azért mert kicsit tartottam is tőlük, de megvolt rá az okom. És ez az ok elég nyomósnak tűnt, szóval nem hibáztattam magam, meg amúgy is, volt egy csomó dolog amiért magamat hibáztattam, egy plusz már nem kellett.
-Mármint olyan igaziak? Magamhoz szólíthatom majd őket? Ömmm....ez kicsit furcsa, bár azt hiszem jó. Szeretem az állatokat.
Mikor azt mondta menjek vele, nem értettem mire gondolt, hiszen ott álltam mellette. Meg amúgy is, azt sem tudtam hol vagyunk. De aztán engedelmesen követtem, egyrészt nem esett nehezemre mert élveztem a társaságát, másrészt egyedül nem találtam volna vissza, és ez is nyomós érvnek tűnt.
Aztán hirtelen ott volt egy csomó farkas. Mármint igazi farkasok, és ez nem olyan volt mint az állatkertben, hogy ott volt köztünk a kerítés. Hirtelen megijedtem, és kedvem lett volna elszaladni, de mikor Ralf közölte hogy megsimogathatom őket, egy mosollyal léptem közelebb az állatokhoz, akik egyre közelebb jöttek hozzám. Félve tettem rá az egyik fejére a kezem, de amint megérintettem minden félelmem elszállt. Olyanok voltak mint a kedves kiskutyák, én meg boldog hogy simizhetem őket.
-Aranyosak.

-Azt hiszem a megbocsátásra én is képtelen lennék. Pedig tudom hogy fontos lenne hogy birtokában legyek ennek a képességnek, de most úgy érzem hogy a gyilkolás is könnyebben menne.
És ez mind így volt igaz. Úgy gondoltam előbb tudnék megölni egy embert mint megbocsájtani. Például a szüleimnek. Próbáltam őket megérteni rengetegszer,de nem ment, így nem is próbálkoztam tovább. És mivel nem kaptam választ a miértekre, így nem is gondoltam úgy hogy meg kéne bocsátanom.
-Rendben. Nem szándékozom vacsorává válni. De azért kedvesnek tűnnek. És remélem előbb utóbb megszoknak.
Nem is tudtam miért mondtam ezt, mivel nem voltam biztos a dolgokban. Annyiban csak hogy a teliholdakat itt kell töltenem, de valahogy abban nem hogy itt is akarok maradni. Melegséget éreztem ugyan Ralf közelében, de nem tudtam hogy ilyen családra vágytam e. Hiszen ők csak a farkaslét miatt kötődtek egymáshoz, nem más miatt. És valahogy nem éreztem úgy hogy ide tartoznék. Bár azt sem hogy bárhová is tartoznék.
Egy darabig még simogattam az állatokat, majd Ralf el is küldte őket. Kicsit lebiggyesztettem a szám, hiszen olyan jó érzés volt a közelükben lenni,de mikor a hasam megint korogni kezdett, egyből egyetértettem Ralfal, és el is indultam vele vissza.
-Rendben, éhes vagyok.
Jelentettem ki, majd szorosan haladtam mögötte. Igyekeztem nem elkövetni azt a hibát mit nemrég, így most figyeltem a lábam előtt elterülő indákra, és sikerült is kikerülnöm őket.

-És mi van akkor ha egyáltalán nincs kedvem és erőm megbocsátani? Nem hinném hogy mindig nekem kéne megértőnek lennem. Eddig is mindig beletörődtem mindenbe, szóval igazán úgy gondolom hogy kijár nekem, hogy néha ne bocsássak meg.
Hangomból érződött hogy ezt teljesen komolyan gondoltam. Nem érdekelt mit szól ehhez a gondolatmenethez Ralf, hiszen nem tudtam pontosan megmondani ki is ő nekem. Teremtőm?Ismerősöm?Vezérem? Áhh..mindegyik olyan elcsépeltnek és unalmasnak hangzott és nem volt bennük semmi személyes, már pedig nekem inkább szükségem volt barátokra meg ilyenekre mint ismerősökre és vezérekre. Nem tudtam volna megmondani mit hoz majd a jövő. Alapvetően szerettem tanulni,de hogy ez esetben hogy lesz, nem tudtam volna megmondani, ugyanis még mindig nem tudtam hogy örülök és hálás vagyok Ralfnak vagy dühös vagyok és utálom. Valahogy ezen négy érzés vegyült bennem és nem tudtam eldönteni melyik is bennem a domináns.
Egyben biztos voltam , erősnek kell lennem és minél jobbá kell válnom.
Feltűnt, hogy Ralf milyen csendesen haladt visszafelé, nem tudom, nekem ez nem ment ilyen egyszerűen, ugyanis minden létező izében megbotlottam és sikerült jó nagy zajt csapnom, amiért kicsit hülyén is éreztem magam.
-Hát valami jó húsosat. És egy kicsi csoki is belém férne.
Mosolyogtam kicsit zavarodottan. Valahogy most úgy éreztem hogy eszméletlenül nagy zabagép vagyok, pedig nem volt okom ezt hinni, hiszen karcsú voltam és szép, az étel pedig nem nagyon látszott meg rajtam.
Mikor segített hogy ne zuhanjak egy nagyot egy jókora gyökér jóvoltából elmosolyodtam, majd tovább haladtam mellette csendesen.

-Ohh milyen megtisztelő.
Vigyorogtam Ralfra mikor azt mondta ha megették a közös csokikészletet ad a sajátjából. Imádtam a csokit és ezt soha nem is tagadtam. Töménytelen mennyiséget voltam képes megenni egyszerre. Komolyan azt hittem csokifüggő vagyok. Mindig beterített energiával, és felszabadította a boldogsághormonjaimat, amikre általában nagy szükségem volt, hiszen talán azok segítettek , és miattuk nem ugrottam még le egy hídról, szikláról vagy ilyesmiről, és miattuk nem ugrottam még egy busz elé.
Mikor felsorolta az ennivalókat elmosolyodtam és megszólaltam.
-Egy kis sült kacsa és saláta is lehetne hozzá? Tényleg eléggé éhes vagyok.
Mindig is sokat ettem, bár ez az alakomon soha nem látszott meg, aminek nagyon is örültem. Nem voltam az a könnyen hízó típus. Sőt, ha akartam volna sem lettem volna képes hízni, legalábbis ezt sikerült egyszerűen megállapítanom.
-Igen azt észrevettem hogy itt sok a kaja.
Mosolyodtam el, és körbenéztem. Nem voltam az a nagy szakács, de nem akartam hogy csak üljek éppen ezért megszólaltam.
-Mibe segítsek?
Kérdeztem egy ásítás közepette.

Nem akartam mást minthogy egy kicsit egyedül maradhassak. Bár a fiatal kis farkas mindig mindenhova követet. Nem bántam. Egyedüli jó barátom kibe vakon bízok. Noha a többiekkel is jól kijövök de látszik rajtuk, hogy nincsenek oda azért, hogy a vezérjük párja vagyok. Sajnos vannak kik meg se próbálják leplezni ellenszenvüket de azokra igyekztem nem oda figyelni. Hiszen sok minden nem rajtam múlt, de nem bántam meg semmit.
A kölyök elöttem liheget, ezt a hőséget Ő is nehezen bírta. Szürke bundáján homokszemek virítottak, nyilván többszőr is meghemperget a földön. Irigyeltem, hiszen már túl van az első átváltozáson én meg rettegek a vele járó fájdalmaktól.
Hajamat copfba kötöttem és egy fehér színű, két részes fürdőruhába indultam útnak aminek alsó részét egy rövid szoknya takarta. Talpam már megszokta a változó hőmérsékletú föld kavicsos, avaros talaját. Tulajdonképpen egyre jobban viseltem ezt a farkasosdit.
Az erdős részből egy sziklás rész nyúlt ki minek aljánál egy hatalmas tó helyezkedett el. Szerettem ezt a helyet.
-Gyere, menjünk fel.
Hívtam kis társamat és neki rugaszkodtam, hogy kezeim a sziklába markolva másszak egyre feljebb. Ez a kis másszás meg se kottyant nekünk. A látvány viszont magáért beszélt. Nagyott sóhajtva néztem körül és elszomorodva gondoltam arra, hogy milyen jó lenne ha Ralf is itt lehetne. Nem akarta megváltoztatni szerelmét és nem is igazán tehetné de örülne ha Ő is néha lazítana egy kicsit. Olyan rég voltak már együtt.
A kölyök megérezte hangulatváltozásomat és busa fejét hónajom alá nyomta, kikényszerítve egy kis simogatást és figyelmet.