Elhagyatott Vidámpark

Szinte még hallani lehet a gyermekek jókedvű nevetését, fiatalok visongását, a vattacukor illatát érezni a levegőben. Mosolygó vidám arcokat látni az óriáskeréknél, rémült, mégis tetetett visongást hallani a szellemvasút felől. Nevetve, arcukat, masszírozó embereket, mint kifelé haladnak a tükörteremből, de mindez már a múlté.
Semmivé vált, hisz mára már csak romhalmaz. Rozsdás régi hinták hevernek mindenfelé, elhagyott lánchinta lengedez a néha feltámadó süvítő szélben.
Ajtó csapódik, felrémlik egy rozsdás lepattogzott festékű fémbohóc rémítő arca. Egykoron bizonyára kedves lehetett, mosolya is barátságos, de mára már csak ijesztő régi szobor maradt utána, hogy hirdesse egykori fénykorát.
A gyermekhinták lovacskái megcsonkított semmiként hevernek egykori helyükön, magányosan nyekeregve a szélben, olyasfajta érzést keltve az emberben, mintha valaki lenne ott, ülne benne, s még mindig vidáman hintázna.
Ám nem csak ez okoz borzongást, s rémületet az erre járó lélekben. Az épületek, melyeknek kitört üvegű ablakain mintha néha egy-egy szempár bámulna kifelé, figyelve az arra járót. Lesve felé a sötétben, várva, mikor csaphat le az arra járóra.
Azt beszélik, szellem járta hely ez. Hogy olyan dolgok is történnek itt, melyet élő ember soha nem tapasztalhatna.
Ám ha bátor vagy, és a kopott tábla, leszakadt zászlók, megkopott festett arcok, s a nyikorgó rozsdás vaskapu után, a hollók (madarak) játszóterére lépsz, vigyázz merre mész.