Az élet szívás, nem tudtad? avagy a csúcsról a pokolba.

Teljes név: Amélia Mary Howle

Becenév: Lia, Am

Faj: Vérfarkas

Nem: Nő

Kor: 19 év

Születés helye/ideje: 1991. január 3. London,Anglia

Képesség: Farkas képességek.

Foglalkozás: Egyetemista, írónak készül.

Hobbi/kedvenc dolgai: Imád olvasni. Mindent. Szeret ezen kívül még rajzolni, zenét hallgatni, egyedül lenni. Imádja az olasz kaját és a narancsot minden mennyiségben és formában. Imádja még a csokit. Szeret túrázni, leülni egy fa alá és írogatni. Szereti a rockot.

Külső

Szem: Kék.

Haj: Sötétbarna néha feketébe csap át. Hosszú. Eredetileg hullámos, de néha kivasalja.

Magasság, alkat: 173 cm magas, karcsú, arányos testfelépítésű és rendkívül nőies. Akad némi mozgáskoordinációs problémája, rendkívül ügyetlen.

Viselet: Átváltozásáig szerette a nagyon egyszerű dolgokat főleg :melegítő és hatalmas pólók. Mostanában viszont szereti a kicsit rockosabb, feltűnőbb ruhákat is, amik elég nőiesek és kiemelik kék szemeit és angyali arcát és karcsú alakját.

Különleges ismertetőjegy: Egy pók formájú heg a jobb alkarján.

Család:

Édesapa: William Howle - börtönben

Édesanya: Mary Howle - meghalt

Testvére(i): Nincs testvére.

Egyéb hozzátartozók: Nincs.

Jellem: Lia nagyon zárkózott lány. Elég magának való, és antiszociálisnak is mondható. Nagyon kreatív és álmodozó. Elég bonyolult személyiség. Egyik percben nevet utána viszont sír. Hangulata állandóan ingadozik. Ha mégis szóba elegyedik valakivel akkor általában szűkszavú, egyenes, sokszor szarkasztikus és sértő is. Soha sem rejt véka alá a véleményét. Igazi művészlélek. Nem szereti a nagyképű embereket és szánja a tucatembereket is. Magabiztos, és elképesztően makacs, konok. Nagyon bátor és ez már már vakmerőségbe megy át. Kicsit őrült. A barátaiért (amik nem nagyon vannak neki) mindent megtenne. Nem szereti ha ellent mondanak neki. Ragaszkodó típus.

Felszerelés/ fegyverek: Nincs.


"Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk."

Emlékképek...

Talán úgy lenne célszerű ha az elején kezdeném, csakhogy ezt nem olyan egyszerű, mivel ha azt vesszük el sem kezdődött igazán, folytonos volt mindig, és a boldog happy end is elmaradt. Szóval nem untatok senkit az elcsépelt szövegekkel hogy mikor születtem meg hasonlók. Ha ebből kitudod szedni a fontos dolgokat hát tedd, ha nem vagy rá képes, akkor sosem fogod megérteni ezt.

1, Emlékszem...A kimagasló könyvespolcok. Mindig közéjük rejtőztem el. Féltem, valósággal féltem, és ez a félelem nem volt oktalan. Egy kislány valódi félelme volt, ami nem csak egy apró árny miatt jött elő. Bár árnynak is nevezhetjük azt az embert akinek a cselekedetei közrejátszottak abban hogy megszülessek. Na mindegy. Emlékszem rá, mindig is menedéket jelentettek számomra a könyvek, és a hatalmas könyvespolcok között remekül elfértem, nem kellett attól tartanom hogy valaha is rám talál. De aztán mégis megtörtént, újra és újra... Mindig ugyan az a nóta. Megtalált, kiabált, ütött és én ájultan rogytam a földre. Többre sajnos nem emlékszem ebből az időből, de erre tisztán.

2, Emlékszem...Hatalmas fák, szép mező, száguldás...Egy csodás fekete ló hátán. Mindig is felszabadított ez az érzés. Csodás volt, lehengerlő és izgalmas. Semmi félelem, csak te a ló és a szabadság. Majdnem olyan szintű boldogsághormon termelés kezdődött meg bennem lovaglás közben mint amikor kedvenc könyveimet olvastam. Elképesztő volt. De kislány voltam, és ennek is vége szakadt.

3, Emlékszem...Óriási veszekedések, kiabálás, kártyák, átkozódás. Mindig is tudtam hogy valami nincs rendben, és igazam volt. Fogoly volt ő, és ezért sorra törtek ki a háborúk, melyekből mindig én az aprócska kislány jöttem ki vesztesen. Sosem győzhettem és ezt tudtam is nagyon jól. Ekkora már eltűnt minden félelmem, átment beletörődésbe, nemtörődömségbe, csendes fájdalomba, kitartó erőbe...

4, Emlékszem...Sikolyok, vér, könyörgés, kérlelés, ütések, puffanás... Semmi nem használt, minden hiába való volt. Nem kegyelmezett, kegyetlen volt és kész, benne volt a vérébe. Egyszerűen csak gyilkolni akart, mert belefáradt a kiabálásba és rengeteg számonkérésbe. Nem volt igaza. Ez volt a háború vége. A jó, ha mondhatok rá ilyet (mert számomra ő volt a jó) elesett, és a rossz nyert... Én pedig egyedül maradtam...


Gondolom pár dolgot leszűrtél ezekből a homályos emlékekből. Csak egyszerűen nem akartam sablonosan elmesélni mindent, de hogy jobban megértsd mégis megteszem. Hiszen ahhoz hogy átérezd amit én érzek, tudnod kell mindent, mindent ami fontos volt valaha is.


1991 január 3.-án születtem, Londonban, egy ködös éjszakán, nemsokkal szilveszter után. A szüleim gazdag emberek így a házasságukkal csak nőtt a vagyonuk, bár sosem szerették egymást, és engem se. Négy éves koromig minden jól ment, aztán a drága édesanyám közölte hogy elrontottam az életét, hogy nem is akart engem, és hogy volt abortuszon, csak nem sikerült, és hogy én az orvosok ezen hibájának az undok kis következménye vagyok. Négy éves voltam, mégis hogy foghattam volna fel minden szavát? Csak annyit érzékeltem hogy nem szeret, és nem akar engem, mert túl rossz kislány vagyok és rút. Ez nem volt igaz, de az én szemszögemből így tűnt logikusnak. Volt egy hatalmas házunk kerttel,meg istállóval és a kedvenc helyemmel egy hatalmas könyvtárral. Gyorsan megtanultam olvasni és csak ennek éltem, és a lovaglásnak. A szüleim 4 éves koromtól fogva ütöttek vertek és rengetegszer a tudtomra adták hogy gyűlölnek és nem kívánatos kis daganat vagyok számukra, akit el kell taposni, meg kell ölni. Sokat sírtam és rettegtem tőlük, valósággal rettegtem. Senki nem tett semmit, pedig mindenki látta mit tesznek velem. Alig ettem, vékony voltam, többször elájultam és kötöttem ki kórházba. De ezen nem is csodálkoztam. Fájt, nagyon fájt. Ez így ment 3 teljes évig, aztán apám nem bírta és a szerencsejátékba menekült, a rabja lett. Anyám pedig drogokhoz nyúlt, így hamar elszállt minden vagyonunk, a házunk, az istállónk, a könyveink, és a lovam...
Egy ocsmány kis putriba költöztünk, csak egy vigaszom volt, egy könyv amit megmenekítettem, a Kis herceg. Ez a könyv volt a kedvencem, és megmentettem , azóta is megvan. Egyre durvább volt anya és apa szenvedélye, mindent megtettek érte. El adtak, de visszaszöktem, és mivel csak 9 éves voltam nem tudtam hová is mehetnék, hát vissza mentem hozzájuk. Megvertek, jobban mint valaha, de elfogadták hogy ott vagyok, így legalább volt kin leverniük az indulatokat. Nem foglalkoztam velük, csak beletörődtem, már nem rángatóztam és nem próbáltam menekülni mikor megakartak verni, csak tűrtem,mert tudtam így fog a legkevésbé fájni, és arra vágytam bár egyszer úgy megvernének hogy belehaljak.
Aztán 11 éves koromban jött el a végzetes éjszaka. Apám részeg volt, anyám meg kivételesen nem volt belőve. Apám már üvöltve rontott be a házba, és az asztal alá bújtam. Rángatni kezdte a kezem és megpofozott, majd a falnak csapott és anyám felé indult. Valami fényeset vett elő és már csak egy durranásra emlékszem, anyám könyörgésére és halálsikolyára, na meg arra a sok vöröslő vérre. Aztán elájultam. Egy kórházban gépekre kötve tértem magamhoz. Egy ápolónő elmondta nagyjából mi is történt, és azt is hogy apám most jó sokáig börtönben lesz. Nem érdekelt, gyűlöltem,őt is és a már halott anyámat is. Nem is mentem el a temetésére, túl fájdalmas lett volna. Árvaházba kerültem, ahol évekig voltak rémálmaim. Sikítottam és kapálóztam álmomban. Rettenetes volt. Sok nyugtatót tömtek belém, és egy darab barátom sem volt,mert tartottak tőlem és észre sem vettek... Még a szürke kisegereknél is jelentéktelenebbnek éreztem magam, és tudtam soha sem leszek fontos senkinek. Aztán 18 lettem, és eljött a változás ideje. Szerencsére az eszemmel nem volt baj, így ösztöndíjat kaptam az egyetemen, és oda költöztem a kollégiumba. Barátaim még mindig nincsenek, de legalább távol vagyok attól a helytől amely annyi fájdalmat okozott nekem, és számomra még, ez a legfontosabb.

Az álmok néha összetörnek és van amikor tudod hogy soha nem forrnak össze.

Egyik éjjel unatkoztam és nem volt semmi dolgom. Mindig is szerettem kint sétálni és csak bámulni a Holdat. Ezen az éjjelen is így tettem. Kimentem a Hudson folyóhoz, megálltam aparton és csak bámultam a sötét eget, közben pedig a széltől fodrozódó vízfelületre néztem. Hirtelen egy férfi termett mögöttem. Furcsának találtam de nem tettem szóvá. Csak álltunk ott és néha szólaltunk meg. Nem tűnt beszédesnek.
A felhők eltűntek és a Hold ragyogni kezdett. A férfi pedig amilyen hirtelen megjelent úgy is tűnt el.
Aztán már csak arra emlékszem hogy egy hatalmas farkassal állok szemben, ő nekem ront, próbálok menekülni, de nem megy. Aztán elájultam...
Később egy jó nagy ágyban ébredtem és az ismeretlen férfi közölte hogy innentől kezdve minden más lesz. És hogy vérfarkas lettem.
Ezen a napon zúzták szét az álmom, hogy normális legyek. Hiszen ezek után hogy lehetnék normális?

"A csatatéren nincsenek hősök, nincsenek bátor emberek, csak egy rakás halálra rémült, félelemtől reszkető kölyök. Igen, hősök csak a mesékben léteznek; a valóságban mindenki gyáva, és az egészből csak az érdekli, hogy ő bármilyen áron életben maradjon."