Hudson folyó és partja

Teljesen sötét van és az utcák is kihaltak. A Hold is épphogy csak világít, hiszen félig eltakarja a sok sok felhő. Így is alig láthatóak a dolgok, mikor valaki felnéz az égre csak a sötéten gomolygó felhőket láthatja. Egyértelmű hogy az utcák teljesen kihaltak, így mikor Amélia úgy dönt kimegy sétálni a Hudson folyó partjára, nem is csodálkozik hogy nincs ott senki. Egyértelmű volt számára, de egyszerűen nem tudott aludni, és a kollégium falain belül maradni. Képtelen volt rá,mert úgy érezte hogy a vaskos falak szétfeszítik a lelkét, vagy épp összenyomorítják egy aprócska dobozba és nem hagyják őt lélegezni. Ezt nem nagyon bírta így olyan halkan amennyire csak lehetett felvett egy sötét színű szűk farmert, egy bőrtornacipőt, és egy rövid cipzáras bőrkabátot és útnak indult.A folyó partra igyekezett,mert sokat szokott nappal arra sétálni. Mindig is kellemesnek találta ahogy a víz hullámzik, és ez most sem volt másképp. Lassan sétálgat a víz partján és nézi a sötétben alig kivehető hullámokat. Hosszú fekete haját össze vissza fújja a hideg szél, a levegő kissé kicsípte már az arcát is, éppen ezért karba tett kézzel megy tovább. Sok furcsa nesz hallható az éjszakában,de mindent csak a szélnek tud be, és annak hogy láthatóan vihar készülődik. Ezzel nem foglalkozik túl sokat, csak előveszi mobilját, és ír egy smst, majd vissza csúsztatja a zsebébe. Rááll egy sziklára elég instabil helyzetben, és a vizet figyeli, közben pedig élvezi a szél hidegét. Mindig is szerette a telet, sokkal jobban mint bármelyik másik évszakot. Hó most nem sok van, de a levegő így is elég hideg. Még jó hogy a kabát alá felvett egy jó meleg kötött pulóvert.
Csak áll és néha néha felnéz az égre, a következő pillanatban pedig már a város játszadozó fényeit nézi. Meg meg csillannak ezek a fények jég kék szemeiben, melyeket most enyhe fekete smink keretez. Sóhajt egyet majd lehajol pár apró kavicsért és dobálni kezdi őket a vízbe.

Élvezem az éjszaka nyugodt csendjét. Ilyenkor senki nem zavar, és az éjszaka leple alatt az lehetek aki akarok. Nem kell Améliának lennem, a szörnyű múlttal rendelkező lánynak, aki nem rendelkezik barátokkal, és szinte semmivel. Ilyenkor az lehetek aki lenni szeretnék, hiszen a csillagok és a Hold magába rejtené a sok sok titkot. Sosem derülnének ki. Szeretnék önmagam maradni, de úgy hogyha sikerülne egy kicsit megváltoznom. Egy kicsit talán mássá válnom. Tudom ez nem olyan egyszerű, én mégis meg akarom próbálni, hiszen unom már ezt az egészet. Hogy úgy bánnak velem mintha láthatatlan lennék, pedig közel nem vagyok az. Emlékszem, gyerekkoromban is ez volt, néha rám néztek az emberek, de mikor meglátták a valóságot, úgy tettek mintha átlátszó lennék, hisz így könnyebb volt a kis lelküknek. De nekem nem. Sokszor tűnődöm azon, hogy hányan megakadályozhatták volna azt ami kiskoromban történt velem, de nem tették. Szánom azokat az embereket, és minden porcikámmal vágyom arra hogy egyszer megtapasztalják milyen igazán szenvedni. De úgy sem fogják, hiszen a szenvedés mint olyan azokat sújtja akik nem érdemlik meg. Ezt mindig is nagyon jól tudtam, hiszen én szenvedést kaptam már születésemkor, pedig akkor még tényleg nem voltam bűnös lélek. Csak nézem a hullámzó vizet, ahogy a Hold lassan kisiklik a felhők árnyékából, és ezüstös ragyogással világítja meg a vizet.
Megbabonáz a látvány, ez kétségtelen. Valahogy mindig jobban vonzott az éjszaka mint a nappal, s a Hold is jobban mint a Nap. Talán mert én is sokkal jobban hasonlítok rá.
Ahogy ezeken a dolgokon jártatom a buksim, lépések zaja üti meg a fülem, halkak, amin meg is lepődök, de mikor már közvetlenül mögöttem vannak hallom őket. Nem reagálok semmit, csak egy kicsit megrezzenek. Mikor egy férfi hangja szólal meg, odafordítom a fejem, és élvezem ahogy férfias hangja simogatja a bensőm. Van benne valami, földöntúli borzongás. Mikor aztán ráeszmélek hogy elég durván bámulok rá, előrenézek a vízre és megszólalok.
-Félni? Nem...É miből gondolja hogy olyan nagy tragédia lenne számomra ha beleesnék és elnyelnének a finom habok?
Kérdezem tőle. Nem is tudom miért. Választ nem nagyon várok tőle, hiszen ilyen kérdésre hogy is várhatnék? Inkább pár pillanatra lehunyom a szemem és hagyom hogy a szél hátrafújja a hajam,és simogassa a bőröm.

Az a mosoly az arcán...Komolyan mondom kedvem lenne volna letörölni. Nem tudom miért idegesít de ez van. Nem tehetek ellene semmit és most nem is akarok. Sármos az tény, azt már megállapítottam az előbb, és az is biztos hogy ezt ő nagyon is jól tudja. Nem is tudom, lehet hogy most van az a pont amikor el kéne ájulnom tőle,de valahogy nem megy. Valami ott lebeg körülötte, amitől ez a sármosság számomra másodlagos lesz. Valami sötét, és veszélyes. A bensőm is azt súgja hogy ez így nagyon nem lesz jó. Éjszaka van, emberek sehol, és valami nem stimmel ezzel a férfivel. Amúgy is mit keres a folyóparton? Na mindegy,nem firtatom a dolgokat úgy döntök, hiszen jobb ha minden megy a maga medrében, és én nem firtatom. Felesleges lenne. Elnevetem magam a következő mondatára.
-Ha most ellökném? Honnan tudja hogy nem épp az e a célom?
Kérdezem tőle egy mosollyal. Persze sosem dobnám el önként az életem. Nem azért mert annyira fontos lenne a számomra, hanem mert mindig is úgy gondoltam hogy a halál könnyű, az élet nehezebb. Éppen ezért az öngyilkosok mind gyávák, félnek szembenézni a fájdalommal, a szenvedéssel. És a legapróbb dolgok miatt gondolják úgy hogy véget kell vetniük az életnek.
-Nyugodjon meg eszem ágában sincs vízbe fulladni. Csak kellemes hallgatni a folyó zúgását, a szél süvítését, és érezni a bőrön a hűvös szél simogatását.
Mondom egy mosollyal behunyt szemekkel. Lehet hogy kicsit őrültnek néz ezek után,de a legkevésbé sem érdekel. Most végre jól érzem magam, és szabadabbnak. Sosem szerettem a korlátokat, mégis ezer meg ezer közé voltam kényszerítve. Legszívesebben elmennék a nagyvárosból és valami olyan helyre költöznék ahol nincs civilizáció, csak az ember és a természet. Felemelő lenne és szabad. Nagyon fontos számomra ez. Meglepődök milyen pontosan ecseteli a férfi, hogy milyen a jéghideg vízbe zuhanni. Elképzelem és megborsódzom.
-Zuhant már vízbe? Mármint, úgy beszélt a vízbezuhanásról, mintha nem is tudom, átélte volna...
Lehet hogy túlságosan érdekel a dolog és valamibe nagyon beletapostam,de nem nagyon zavar.

-Nem azért mondtam.
Közlöm fagyosan.Nem is nagyon értem ezt az egész helyzetet.Bár nem is hiszem hogy érteni szeretném. Ez az egy nagy hibám volt mindig is. Nem mindig szeretem érteni a dolgokat, sokkal inkább elfogadni és kész. Talán ez is a múltam miatt van. Hiszen könnyebb beletörődni, mint megtudni vagy kitalálni a miérteket. Nem is lenne értelme egyiknek sem. Hiába tudom hogy mi miért történt, nem tudok változtatni rajta, persze feltéve ha akarok. Be kell vallanom sohasem változtatnék az életemen,mert ha nem éltem volna át mindezt akkor nem lennék olyan amilyen.
Kissé összébb húzom magam, hiszen a hideg szél most már kezd zavaróvá válni, és egyáltalán nem nyújtja azt a kellemes érzést amit eddig. Egy csapásra változik meg minden. Nem is értem hogyan, vagy miért. Csak érzem és kész. Arcomba vér tódul, és érzem ahogy a hideg kicsípte. Kezeimet a zsebembe dugom, hogy megóvjam őket a fagyos levegőtől. Nem veszem le a tekintetem a vízről. Most igazán csábítónak érzem. Olyan könnyű lenne beleugrani és csak hagyni hogy a hullámok elnyeljenek mindent. Bár most egy zuhany is megtenné.
Igyekszik nem törődni hideggel és azzal hogy kezd kicsit fáradt lenni. Ásít egyet,majd a férfire néz.
-Értem. -Mondhatnám neki hogy sajnálom hogy ilyeneket élt át,de nem is ismerem így nem lenne teljesen igaz.
-Ebben egy percig sem kételkedtem.
Válaszolom arra hogy úgy is magával rántana. Nem szólalok meg csak egy pillanatra a férfire nézek,majd a Holdra, ahogy kijön teljes valójában a sötét felhők közül. Lenyűgöző ahogy bevon mindent a fényével. Már nem akadályozzák a felhők, hiszen szépen lassan tovaszállnak, a csillagok is előbújnak, és a szél is csillapodik, bár a levegő hidegsége nem változik.

Csendben figyeltem a férfit. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, így azt láttam a legértelmesebb döntésnek ha befogom , és csak csendben fürkészem. Mikor rájöttem hogy már egy ideje szótlanul bámulom, kicsit elpirultam, hiszen nem szokásom ennyire brutálisan megbámulni az embereket. Elfordítottam a tekintetem és ismét a vízre szegeztem. Láttam ahogy visszatükröződik a Hold, és néhány csillag is. Élveztem a látványát a tükröződő víznek. Ismét lehajoltam, és felvettem pár kavicsot, és azzal kezdtem dobálni a vizet, magam sem tudom hogy miért, de ez valahogy megnyugtatott.
Aztán az idegen férfi megszólalt, és a szavaitól nem lettem nyugodtabb. Sőt...Persze már amikor elindultam ide, tisztában voltam azzal hogy nem a legjobb időpontot, és nem a legbiztonságosabb helyet választom,de akkor még nem érdekelt, és különösebben most sem, hiszen a vakmerőségbe átcsapó bátorságom most is velem volt, nem hagytam a kollégiumban.
Ezzel a tudattal boldog voltam, bár tisztában voltam azzal is hogy a fene nagy bátorságom, nem fog megvédeni ha arra kerülne a sor. Gyorsan elvetettem ezeket az aggályaimat és megszólaltam.
-Tudom, de ha mindig azon aggódnék hogy mi történhet velem, lehet hogy kimaradnék a legnagyobb ajándékokból.
Jelentettem ki konokul, hogy már pedig csak azért is nekem van igazam, és nem kell mindig gondolkozni az életen, csak szimplán élni kell azt, és igyekezni boldogan. Bár ezt pont én mondom. Na mindegy is.
A férfire szegeztem a tekintetem és már nem is voltam zavarba miatta. Valami földöntúli erő irányította íriszeimet rá. Nem nagyon tudtam neki parancsolni, pedig tényleg próbálkoztam. Valami megmagyarázhatatlan sugárzott belőle, és én nem tudtam megfejteni. Valami belül viszont nagyon azt súgta hogy tűnjek el amíg még lehet. Elgondolkozó arcára néztem és próbáltam kitalálni min gondolkozhat, aztán feladtam,mert tudtam hogy nem fog menni.
A Hold szüntelenül csak ragyogott és nem akart tágítani, az idő gyors lecsendesedése olyan gyorsan tűnt el mint ahogy jött. Ismét kissé feltámadt a szél, és erőteljesen tépett a hajamba, megint összehúztam magam és úgy tekintettem körbe. Hirtelen ötlettől vezérelve törtem meg a csendet.
-Min gondolkozik?

*Nem tudtam hogy megmondjam e neki avagy sem hogy épp azon gondolkodom, vajon milyen íze lehet. Milyen lehet mikor sikolt, mikor menekül, s bennem forr a vér, repesve száll, egyre jobban ragadva magával az élvezet, s cselekvésre szólítaná fel véremet. Cselekedni, úgy ahogy diktálja a bennem rejlő erő, ahogy meg kell tenni, s most még az sem érdekelne, ha esetleg csak fél munkát végeznék, s a lány életben maradna, s olyan lenne, mint milyen én magam is vagyok.
Gonoszkás mosoly húzódott arcomra, miközben lehajtottam fejemet. Minden szó nélkül tűntem el onnan, szinte egyetlen pillanat alatt. Nem gondolkodtam csak cselekedtem. Mindent pillanatok alatt tettem meg. Még csak felelni sem feleltem kérdésére. Csak szabadon engedtem farkasomat, hagyva, had tegye azt amihez a legjobban ért. Vadásszon.
Morgások, üvöltés, csendes osonó léptek, majd egy nagy fekete farkas formájában álltam a lány háta mögött. Rá vicsorogtam, morogtam, kivillantottam éles fogaimat. Közel majdnem egy tonnát nyomó dögként álltam ott. Hatalmas voltam farkasként, s ezt sosem értettem, s most sem akartam ezen az egészen elgondolkodni. Egyetlen percre sem.
Csak közelebb mentem hozzá, s lassan, fokozatosan, egyre közelebb, és közelebb mentem hozzá. Lélektükreim zölden villantak egyet, majd félelmet keltőn üvöltöttem fel, hátravetett fejjel, s mint a prédára leső vad, úgy tekintettem a nőre. Tekintetemben ott égett, a nincs menekvés, s körbelengett Gaia ereje. A természet, s mindaz, mi vele állt kapcsolatban.
Vettem egy nagyobb lendületet, s utána vetettem magam. ha nem kezdettel rohanni előlem, akkor egyenesen rá ugrottam, s teljes súlyommal nehezedtem rá.*

Nem értettem hogy miért nem felelt a kérdésemre. Csak néztem ahogy ott áll és gondolkodik, bár azt elképzelni sem tudtam hogy min agyalhat ennyit. Talán jobban is jártam hogy nem tudtam. És ez később be is bizonyosodott.
Hirtelen történt minden, fel sem foghattam emberi idővel. Egyszer csak eltűnt a férfi, akiről semmit sem tudtam csak azt hogy zuhant már vízbe, és hogy elképesztően furcsa kisugárzása van. Megfordultam és körbenéztem, tudni akartam hová is tűnt, de akármennyire is próbáltam látni, egyszerűen nem ment. A szél belekapott a hajamba, és nem sokkal később vészjósló üvöltés törte meg az éjszaka csendjét. Nem tudtam mi ez, csak annyit értettem hogy olyasmi mint egy farkas üvöltés, és gondoltam rá hogy nem várom meg akármi is az. Épp fordultam volna meg, mikor morgást hallottam a hátam mögül. Féltem megfordulni, nem akartam tudni mi van ott. Talán azt képzeltem ha nem fordulok meg,nem látom majd ami ott van és békén is hagy. De erre képtelen voltam és tudtam hogy hülyeség, így gyorsan pördültem meg és farkasszemet néztem a hatalmas állattal.
Meglepő és fenséges volt a látvány. Láttam már farkast és biztos voltam benne hogy ez minden, csak nem normális, hiszen ezek nem nőnek ekkorára, és ez biztos.
Morgott és vicsorgott rám. Az eszem azt diktálta rohanjak ahogy csak bírok,de tudtam nem lenne értelme, hiszen nem tudok olyan gyorsan futni, hogy ez az izé ne érjen utol. És amúgy sem nagyon akartak engedelmeskedni a lábaim.
Hirtelen ugrott rám, bár számítottam erre, mégis meglepett. A hatalmas súly egyenesen a testemre nehezedett és én éreztem nincs menekvés. Lehunytam a szemem hogy ne kelljen a zöld íriszekbe néznem és vártam mi fog velem történni. Azt hiszem a halálra vártam és reménykedtem hogy minél gyorsabban eljön.

~Élni akarok, éni akarok, élni akarok.~
Mondogattam magamban gondolatban. Kinyitottam a szemem,de a farkas nem tűnt el, és úgy tűnt elégedetlen, mivel nagyon is játszani akar. Legalábbis a szeme csillogásából ezt vettem le. Nem féltem tőle, miért is tettem volna? Az élni akarásom nagy volt az igaz, de nem fogom megadni ennek a szörnyetegnek azt amire vágyik. Ha már meg kell halnom tegyem tisztességgel, és ne félelemmel, gyávasággal. Azt nem bírnám ki, azt hiszem. Így lehet hogy nem adom meg neki az élvezetet , kiakad és még tovább kínoz, de ez ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Nem számított hogy élvezi e a játékot. Kiserkent a vérem, éreztem. Fájt, de igyekeztem tartani magam, és feltápászkodni,de ekkor eltörte a vállam. Felsikítottam,de aztán összeszorított fogakkal néztem a szemébe. Nem fogok görényként meghalni, az biztos.
Végig a szemét kémleltem. A fájdalom átjárta a testem, éreztem minden porcikámban. A sötétség egyre jobban erőlködött hogy magával húzzon,de nem akartam. Nem akartam , és mindent megtettem az eszméletvesztés ellen.
Csak a farkast bámultam, de éreztem nem tart ki már sokáig az erőm. Igyekeztem de nem ment. Fáradt voltam, és nagyon nagyon fájt.
-Hagyj békén te kutya!
Sziszegtem, de ez már alig halható volt. Lehunytam a szemem, nem akartam tovább küzdeni így is addig tettem amíg csak bírtam, de egyszerűen már nem tudtam tudatosan cselekedni. Akárhányszor próbáltam odább kúszni megállított, így nem tudtam semmit sem tenni. Sóhajtottam, és lehunyt szemmel vártam mi fog történni. A sötétség elragadott és mélyebbre húzott az eszméletlenségben mint ahogy valaha is gondoltam.

*Elégedettség öntött el, mikor felsikoltott. Olyan kellemes kis muzsika volt ez füleimnek. Mosolyogtam de ő talán ezt csak egy vicsorgásnak látta. Nos igen. Egy farkas elég érdekesen tud mosolyogni. Ám mikor elájult, s nem ment semerre sem, Elengedtem, s hagytam had feküdjön ott, majd elindultam el onnan.
Előtte még leültem, s fejem hátravetve üvöltöttem fel. Élesen, haragosan, mintegy táncra hívva az éjszaka csodás teremtményeit, kik a hold rabjai voltak. Kik annyira szerették ezt a környezetet, kik éltek haltak mindazért, ami ott kavargott bennük, egyre jobban és jobban.
Nem érdekelt már a lány. Így nem. Egy pillanatra sem, hisz nem volt értelme megölni. Hát hol van belőle a szórakozás? Hol van innen a kellemes érzés? A vágy, mi tombol, egyre erősebben? Sehol. Így maradnak a beteljesületlen vágyak, a kellemetlen pillanatok, s a kínok ezerszeres özönlésével.
Elmentem arrafelé hol a ruhámat hagytam, felvettem emberi alakomat, felöltöztem, majd elgondolkodtam, vajon vissza menjek e a lányért, s elvigyem e a birtokra, hogy ott aztán magához térhessen, hogy tudatában legyen annak, mivé is vált. Tudtam gyűlölni fog, s megakar majd ölni, de nem érdekelt a dolog. Az enyém volt immár, hozzám volt kapcsolva, s ha akart volna sem tudott volna elmenekülni, vagy éppen elszakítani ezt a fajta köteléket.
Végül visszamentem érte, karjaimba kaptam őt, s elindultam vele egyenesen a kocsimhoz, hol befektettem a hátsó ülésre, tettem feje alá egy plédet, s elhajtottam onnan.
Otthon édes otthon. legközelebb, már csak a kastélynál fogok megállni.*

[ Richard Cage ]


*El telt pár nap az érkeztem óta,még mindig ismerkedem a várossal.Ma egy nyugodt magányos estét szeretnék eltölteni,így a szállodából mentet a Hudson folyóhoz megyek.Lépteim lassúk és csendesek ,szeretem a sötétet ilyenkor minden nyugodt és csendes ,ám a rohanó város nem szűnik meg,így pont erre a helyre van szükségem.Mikor megérkezem tátott szájjal bámulok ,csodás látvány tárul elém.Ahogy a város megtükröződik a tó tükrében..Mintha két város lenne,csak egyik sokkal nyugodtabb és csendesebb.Kicsit közelebb megyek látom saját magam tükörképét.Vörös haj enyhe hullámokkal a zöld szemem szinte alig látszik ..A öltözékem hétköznapi.Szokásos farmer ,zöld magas nyakú, sport cipő és sport kabát van rajtam.Elvégre sétálni jöttem és nem bálba.Kesztyűm felveszem ,mert itt a folyónál jóval hidegebb van ,mint a városba..Gondolataim ide-oda cikáznak.Nem törődöm velük csak a tóra figyelek.Körül nézek..Rajtam kívül pár ember lézeng jóval messzebb tőlem.Közelebbről akarom látni a folyót..Átmászom a korlátot és lemászok.Megcsúszok a nedves köveken.Kesztyűm felszakad és megsértem a kezem,rögtön pár csepp meleg vér árad ki a felsértett sebből.*
-Áúú!~Ez nem lehet igaz!
*Oda szorítom ujjam a másikhoz.Közben leülök egy nagyobb kőre.Mélyet szívok a levegőből és számolni kezdem a csillagokat és érzem,hogy a vérzés még nem állt el. Vérem "vas" illatától émelyegni kezdtem..*

*New York. Az a város hol az emberek minden vágya teljesül. Hol az lehetsz ami csak akarsz, és senki sem nézi azt, mégis honnan jöttél. Csak az a fontos hogy itt ki leszel! Na persze! Nagy rakás semmi ez a duma! Nem jelent semmit sem. Gürcölhetsz, azt csinálhatsz amit csak akarsz. Arra mehetsz amerre visz az utad, mégis egyhelyben toporogsz és semerre sem jutsz.
Sokan nem értik meg, mért hiszi el azt az ember ami ide köti. Ami egyre jobban űzi őt, s egyre inkább arra sarkalja, menjen amerre csak lát, csak ne éppen New York-ba.
Mégis itt vagyok, s egy épület tetején állok, közel a peremhez, s mélyet szippantok a levegőből. Nem sokban különbözik más városoktól. Itt is a halál ural mindent. A halál, és a kellemetlen dögszag, bár azt egészen jól viselem, hiszen én magam is hozzá járulok.
Oldalvást, magam mellé pillantok. A tetőn egy holttest fekszik, kivérezve, hulla sápadtan, s én megvetve tekintek rá. Theodor Dandie szánalmas halandó volt. Úgy élt, mint valami patkány. Mocsokban, retkes házában, s most elnyerte kellő büntetését. Nem tudta hogy ez lesz a sorsa, de én igen. Amint megláttam, máris éreztem, hogy bizony neki mennie kell. Hogy nem tartozik azok közé, kik megérdemlik az életet. Nem vagyok egy próféta, de azt tudom, hogy ki az, akit érdemes életben hagyni, s esetenként szolgává tenni. Hát, Theodor nem volt olyan.
Vetettem felé még egy utolsó pillantást, ördögi mosoly költözött arcomra, majd lehunyt szemmel szippantottam bele a város bűzös levegőjébe.
Friss vér szaga csapta meg orrom. Sokkal kellemesebb, mint amilyen Theodor zsírtól és cukortól csöpögő vére.
Ismét kiléptem az épület peremére, s levetettem magam. Zsebre tett kézzel, semmi félelemmel. Macska ügyességgel értem földet, egy picit sem megrezdülve, s ebből a szánalomra méltó halandók semmit sem vettek észre.
Utam a folyó felé vezetett. Onnan jött azaz édes fémes illat. Pont mint a réz. Lehunytam szemem egy pillanatra, majd a korlát mögött megálltam. Egy pillanatra rá támaszkodtam, s tekintetem az ott üldögélő lányra szegeztem. Szép volt. Ami azt illeti nagyon szép.
Felugrottam a korlátra, nesztelen érve földet, majd közelebb mentem hozzá, ismét zsebre vágott kezekkel. Profi módon játszottam az élőt, így nem esett nehezemre egy kis zajt csapni, s úgy tenni, mintha csak egy ártalmatlan sétán lennék. Pedig ha tudná ez a leányzó hogy mi vár rá. Ha sejtené hogy nem éri meg a napfelkeltét.*

* Gondolataimból a jelenbe egy közeli zaj rántott vissza. Annyira távolinak tűnt még is itt történt mellettem. Tulajdonképpen nem ijedtem meg ,amin magam is elcsodálkoztam. Nem néztem fel még nem. Annyira tökéletes volt minden, senki nem zaklatott, mindenki elment mellettem és tovább csodálhattam a várost , a tükörképén keresztül. Tükörképet bámultam továbbra is , szemem a mellettem lévő alakon akadt meg. Kigyúrt volt és vonzó ,bár arcát részletesebben nem tudtam kivenni. Mélyet sóhajtottam ,annyi a nyugodt percnek . Férfi bizonyára akar valamit ,mert akkor nem mászott volna le ide hozzám. A kérdés az ,hogy mit akar?Éppen tőlem? Hisz épp, azért másztam ide le ,hogy nem tűnjek fel és egyedül legyek! Csak egy nyugodt órát szerettem volna hát ez ekkora kérés ez? Lemondóan hümmögtem egyet és a kabát zsebembe nyúltam egy szalvétáért , hogy kezemre tegyem amiből továbbra is áradt a vért. Mikor oda tapasztottam hozzá, halkan felszisszentem. Nem is gondoltam , hogy egy ilyen kis horzsolás tud ennyire fájni. Lassan megfordultam és szemem a férfit tanulmányozta. Jól láttam a tükörképből ,magas, kigyúrt, fickó volt. Arca kifürkészhetetlen volt. Van benne valami..Valami megmagyarázhatatlan.. Nem feltűnően néztem a férfit, mert illetlenség lett volna.. Vissza fordultam és a folyót néztem , szemem sarkából pedig a férfit figyeltem. Olyan érzésem támadt , mintha nem lennék biztonságba.Hideg végig futott a hátamon. Sóhajtottam egy újabbat és lágy kedves hangon megszólaltam.*
- Csodálatos ez a látvány! Annyira megnyugtató! Nem de ?

*A lányka megszólított, pedig még csak oda sem értem hozzá rendesen. Megszólított, s egy cseppnyi félelmet sem éreztem hangjában. Nem úgy mint Theodor hangjában. Ő rettegett. Nem akart meghalni. Könyörgött nekem nyomorúságos életéért. De a lányt, csupán az zavarta hogy vérzik a keze, s hogy nem hagyják őt magára. Ezek szerint, kedvelte a magányt. A lehető legjobb társ volt a számára, s ez tetszett nekem.*
-Valóban remek látvány. Egyszerűen csodálatos ez a bűzös pöcegödör.
*Nem mondtam többet, csak álltam ott meredve a víztükörre, hol nem látszódott a tükörképem. Már annyira hozzá szoktam hogy nincsen, hogy egy cseppet sem hiányzott nekem. Még egy egészen kicsit sem. Simán rendben tudtam tartani magam a vacak tükrök nélkül is. Nem féltem tőlük. Hülye aki azt gondolja. Egy magamfajta nem retteg a tükröktől. Az a legjobb módszer hogy valaki mögé oda lopódzón az ember. Ám mióta feltalálták a digitális fényképezőgépeket, egy képen, simán rajta lehetünk. Éljen a digitalizálódás.
Éreztem vérének illatát, mégsem tettem szóvá. Az most nem lenne jó. Most nem. Nem szabad elfelejtenem, ő nem Theodor. Nem az a dagadt barom, akit minden percben attól tartott becsinál a gatyájába a félelemtől. De azt hiszem, egy kicsit meg is értettem őt. Nem jó dolog félni. Bár én már rég nem féltem. Egy egészen kicsit sem.*
-Gondolom magányra vágytál. Én meg megzavartalak.* suttogtam, miközben lehajtottam fejem, s úgy tettem, mint aki szánja bánja bűnét, pedig odabent, mélyen legbelül, rothadó lelkem mélyén, ez egy cseppet sem így volt. Vigyorogtam, s örömmel rontottam volna rá, hogy életét vegyem. Mégis, valamiért úgy éreztem, meg kell ismernem a lányt. Kicsit jobban mint Theodor-t. Talán sokkal jobban.
Lassan mentem. Számomra túlságosan is csiga lassan. Azt akartam hogy marasztaljon,s remélhetőleg elég hozzá a hatalmam, hogy ezt ő maga is így gondolja.*

- Bűzös pöcegödör? Hmm.. Én egyáltalán nem így látom, a dolgok mögé kell látni!
* Lábam felhúzom az alattam levő kőre, majd átkarolom őket, fejem rátámasztom, és úgy kémlelem az idegent. Látszólag valamin elgondolkozott , így jobban szemügyre tudtam venni. Élégé testes volt , egy normális ember megijedne tőle a sötétbe , ám én még se félek .. Különös.. Testem olyan nyugodtság járja át, mint még soha.*
- Igen arra vágytam! Ez emberek általában azért jönnek ilyen helyre .. * Láttam rajta , hogy a férfit bánja a dolgot. Pedig nem zavart meg.. Végén még magamba roskadtam volna. Így legalább vissza rántott a jelenbe. Ahogy lassan elindult utána néztem . Vívódtam, még is mit tegyek? Döntöttem , elvégre nem zavart meg, szívesen beszélgetnék vele. Megköszörültem torkom és lágyan utána szóltam. *
- Ami azt illeti , nem zavart meg ! Nyugodtan maradjon ! * Elfordítottam tekintetem és holdat figyeltem . Szemem sarkából pedig a férfit.. Vajon vissza jön e ? Csak remélni mertem .. Most márt nem szerettem volna egyedül lenni.. *

*Elégedett mosoly költözött arcomra. Ez volt az amit akartam. Akartam hogy marasztalásra bírjon...hogy azt mondja, maradjak ott. Igaz nem mondta ki a lány, de éreztem rajta hogy nem akar egyedűl maradni. Már nem.
Mosolyom levakartam arcomról, s ugyan olyan komor ábrázattal fordultam vissza hozzá.*
-Furcsák az emberek. Mindig behunyt szemmel járnak, s ami ott van szemük előtt, azt sem veszik észre.
*Magam sem értem mért mondtam ezt. csak úgy kikívánkozott belőlem. Valahogy kellett. Ennyi volt a lényege az egésznek, s semmi több. Akartam. orromban ott fickándozott vérének rézessen fémes illata. Meg akartam kóstolni, s talán nem végezni vele. Talán megbüntetni, amiért nem látja olyannak a tájat, amilyen valójában volt. Amiért olyan vak volt a külvilággal szemben.
Lassanként közelebb mentem hozzá, leguggoltam mellé egy sziklára, majd a víz színére tekintettem. Annyi minden volt eltemetve annak aljára. Hullák, mik betoncipőt hordanak talpukon. Egyszerűen pompás volt, csak a szaga volt borzalmas, miről az egyszerű halandók mit sem tudtak.*
-Nem éppen veszélytelen egyedül kóricálni ezen a környéken... sosem tudhatod mikor akad rád egy kéjgyilkos.
*Nem néztem fel rá, még csak felé sem fordultam. Csak vártam a megfelelő pillanatot, mikor csaphatok le, s mikor játszadozhatom vele, mint macska az egérrel.*

* Elengedem a fülem mellet a mondatot , tulajdonképpen nem értem mire mondhatta. Nem is érdekel,mindenki azt gondol, amit akar. Figyelem a lassan közeledő férfit , örömmel veszem tudomásul , hogy vissza jön. Arcom , mint sem tükrözi érzelmeim , továbbra is rezzenéstelen , egy kisebb mosoly sem jelenik meg rajta. Vissza fordulok és újból a vizet kémlelem. Saját magam bámulom a tükör képemen keresztül. Majd szemeim lassan átkúsznak a mellettem lévő alakra.. Akinek tükörképét nem látom.. Bizonyára a felhők el takarják , ezért nem szentelek neki nagyobb figyelmet. Férfi mondatára akaratlanul is , de fel kacagok.*
- Nem vagyok az a félős fajta ! Kéjgyilkos ugyan már.. * Nevetek tovább.* - Kizárt , hogy pont engem szemeljen ki ! * Hisz senkinek sem ártok azzal , hogy itt üldögélek. .. Hülyeség. Oldalra sandítok és közben megnézem a sebem. A szalvéta rátapadt és megkötött rajta az aludt vér. Gyors mozdulattal leszedem, ezzel a seb újra fel szakad és vérezni kezd.Idegesen fújtatok egyet.*
- Áúú ezt nem hiszem el! * Valóban fájt , nem csak nyavalygok. Zsebembe nyúl újabb papír zsepit keresve , de nem találok. Á másik pedig úszik a vértől.*
- Elnézést! Nincs egy szalvétája ? * Kérdezem megszeppenve és fejemmel a kezemre biccentek.*

*A vére illata körbefont, s nem is akart elengedni. nem tudtam már semmi másra figyelni, csak arra a szagra, mi körbelengett, s lassan előcsalja belőlem a zöldszemű szörnyeteget. Kell nekem. Most! Megakarom kóstolni! Most! Nem majd, nem később, most azonnal. S mikor ha nem ebben a percben?
Mikor megkérdezte, van e zsebkendőm, oldalra billentettem fejem, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve, közelebb ültem hozzá. Bevetve képességeimet, elakartam bűvölni, s ha mindent jól csináltam, akkor sikerrel is jártam. Ha nem, akkor meg nagyon furcsán fog rám pillantani azután, amit tenni fogok. Odanyúltam, ujját számhoz emeltem, finoman ajkamközé emeltem, s egészen addig ott tartottam, amíga másik kezemmel ezs kendőt vettem elő zsebemből. ragtapasz nem volt nálam. Nem éltem olyan emberi dolgokkal. *
~Finom... ízletes! Vétek lenne megölni! ~
*Mégis elvettem onnan ujját, s óvatosan rátekertem a kendőt, s egyenesen szemeibe tekintettem.*
-Mostmár jó lesz...*suttogtam, egy pillanatra sem véve le róla tekintetem*

* Közelebb ült rezzenéstelenül figyeltem. És utána.. jött az a mindent elsöprő érzés.. Annyira furcsa .. Rajongást érzetem. Mintha nem önmagam lennék. Kezem az ajkához emelte , csak bámultam nem ellenkeztem. Egyszerűen nem tudtam. Hűvös ajka cirógatta kezem. Tetszett a helyzet, talán túlságosan is.Fel sem tűnt , hogy be kötötte a kezem , csak akkor amikor újra szembe nézett. *
- Köszönöm ! * Ennyit tudtam mondani. Vissza szerettem volna fordulni, hogy újból az egek kémleljem .De nem tudtam le venni szemem az idegenről . Valami csábított benne . Vonzott akár a mágnes.*
- Annyira különös.. * Szalad ki számon . Smaragd zöld szemeim még jobban az övébe mélyesztettem. Vágytam arra , hogy megérinthessem, arcár, ajka ívét. Csak arra tudtam koncentrálni , hogy kezem magam mellett maradjon. Ökölbe szorul , majd engedtem a tartásán , élettelenül mellém hullott.*

*Meg akart érinteni. Azt akarta hogy ott legyek a közelében, s ez tetszett nekem. Közelebb hajoltam hozzá, s még mindig szemeibe tekintve villantottam meg rá egy ügyes mosolyt. Fogaim most nem látszottak, hiszen nem voltam éhes, csak játszadozni akartam. Játszani egy kicsit, mint macska az egérrel, s most, ő volt az én egerem. Benedvesítettem ajkaimat, majd finoman felemeltem állát.*
-Ne félj tőlem... semmi olyat nem akarok ami nem a te döntésed lesz.
*Igaz szemeim nem csak szemek voltak. Nem csak egy szempár, olyan mint az embereké. Tele bűbájjal, szenvedéllyel. Pont olyan, mint amilyennek egy magamfajta tekintetének kell lennie.
Pislogtam egyet, s ezzel eleresztettem őt, szó szerint is, nem csak képletesen szólva. És valóban játszottam vele. Ő volt a játékszerem erre az estére, s ha jól kalkuláltam, kellőképp felkeltettem a kíváncsiságát ahhoz, hogy majd ő maga legyen az, aki kikezd velem, s én páholyból élvezzem a műsort.
Bár ezt nem tudhattam. Majd kiderűl. Ám ha elrohan, akkor is játék lesz az egész. Hamar elkapnám, még csak esélye sem lenne, de akkor már biztosan megharapnám, s nem lennék kegyelmes hozzá. Újabb élet száradna a nemlétező lelkemen.*