Tömören, s velősen: Az Életem

El kellene kezdeni valahol a mesélést. az életemet, hogy is alakult, s hogy jutottam el egészen eddig? Talán azt kellene mondanom, hogy ez meg ez a nevem, s itt és itt születtem, s ekkor meg ekkor költöztem ide, de az túlságosan is sablonszöveg lenne. Én meg nem akarok sablonos lenni. Az nem vall rám. De talán azt mégis csak el kellene árulnom hogy ki vagyok… vagy talán még ráérek? Talán még szabad egy cseppet húznom az időt, mindenféle felesleges szövegeléssel? Lehetséges.
Mégis talán bele kellene fognom, s nem húzni sokáig az időt. Nem akarom, hogy minden csak úgy, egyik pillanatról a másikra teljen el, miközben én magam semmi érdemlegeset nem tettem. Hát akkor bele is kezdenék.
Már lassan 24 éve hogy a világra jöttem, egy távoli kis városkában. Nem valami nagy, s nincs túl sok lakója, én mégis szerettem ott lakni. Kellemes volt, hogy mindenki ismert mindenkit, s tudták mindig mi történik. Vagy csak kisgyerekként gondoltam ezt klassznak? Meglehet. Na de mindegy. A lényeg az, hogy anyám Isabelle nagyon szeretett ott élni, s mindent felépített maga körül, amit csak lehetett. Mivel apám nem volt, így mikor hat éves voltam, férjhez ment, egy Bob Thomson nevű alakhoz.
Én valahogy sosem kedveltem Bobot. Nem volt az a családszerető, én most mindent bele adok, s mindent a gyerekért fajta. Neki az felelt meg, ha nyolckor már ágyban voltam, s minden katonás rendben állt a szekrényemben, s bárhol másutt a lakásban. Annyira nem is érdekelt a dolog hisz anyám boldog volt, s ez volta lényeg.
Engem hamar elküldtek iskolába, s egy napon, mikor olyan 10. es lehettem, valahogy elfelejtettek hazajönni. Egész éjjel vártam őket, s lassan már azon voltam, hogy a rendőrséget is felhívom, mikor csengettek. Egy zsaru volt az. Én persze egyből a lehető leghülyébb dologra gondoltam. Anyámékat lecsukták, mert túl sokat ittak, ami persze előfordult egy párszor, de legalább mindig jól el voltak.
De azt a gyászhuszár pofát látva… nos, nem kicsit hervadt le a mosoly az arcomról. Azt hittem, ott helyben elájulok, de még csak sírni sem tudtam. Csak álltam ott bambán, meredve a zsarura, miközben ő vigasztalt, s kifejezte részvétét.
Mivel még nem voltam nagykorú, így nevelő szülőkhöz kerültem. Persze onnan is el kellett költöznöm, abból a városból ahol eddig éltem. Kanadába.
Miranda, és Richard Hawkins nagyon rendesek voltak velem. Odafigyeltek rám, törődtek velem, s mindig segítettek ha valami problémám volt. Mikor az első igazi barátom megcsalt, Richard vigasztalt meg. Ő mondta el nekem, egy pasiért sem érdemes sírni, főleg ha olyan barom, hogy ilyet tegyen velem. Később rájöttem igaza volt. Richard kedves szavai átsegítettek a gondokon, s mikor végeztem az iskolával, elmentünk együtt biliárdozni. Miranda nem tudott velünk jönni. beteg volt az anyja, s vele kellett lennie. Ápolni őt. Persze nem mulattunk olyan jól, mintha Miranda is ott lett volna velünk, de legalább egy cseppet szórakoztunk.
Aznap, volt az egyik legjobb napom, még akkor is, ha azt nem az igazi családom körében kellett eltöltenem. Bár ha jobban belegondolok, akkor Hawkins-ék voltak azok , akik törődtek velem. Szüleim helyett, szüleim voltak. De mint minden, ez is véget ért, mintegy egyetlen pillanat alatt, mikor főiskolára mentem.
Bár ne tettem volna! Talán ez volt életem legnagyobb hibája. Jó sokan azt hiszik, milyen jó, milyen szép, lesz egy szakmám, s azzal a kezemben bárhová eltudok helyezkedni… na igen. De akkor mi van, ha közben történnek az események, s benned egyre csak kavarognak az érzelmek, s folyton folyvást anyád hibáit követed el. Azokat, amelyeket megfogadtál, hogy sosem fogsz elkövetni, mikor elmesélte neked… aztán mégis. Mégis bele esel ugyan azokba az átkozott hibákba. Egyik jön a másik után.
Engem is épp ugyan úgy, egy pasi tett tönkre, mint hajdan anyámat is. Persze sokan azt hiszik, mindenem megvan. Hát igen... most már igen. Szinte minden. Leszámítva a családot, a gondoskodást, a szeretetet. Egyedül az nincs meg. No meg persze a lakásom.... romokban hever, hisz alig néhány hete hogy New Yorkba költöztem.
Szobrász vagyok. Életem nagy vágya volt, de magam sem tudom miért is. Hisz nem lehet ebből megélni. Nem lehet egyik pillanatról a másikra vevőt találni a műveinkre, főleg akkor, ha nem áll mögötted apuci és anyuci, gazdagon, megrakodva egy csomó pénzzel, s nem tömik a zsebed, hogy hajrá, majd a mi erőnkből ezt is el fogod érni. Hát nem. Nem így volt. Mögöttem nem állt soha senki sem úgy igazán.
Igaz, számíthattam Richard-ra, és Miranda-ra, de nem abban az értelemben. Nekik is megvolt a maguk kicsike élete, s én mégsem telepedhettem csak úgy rájuk, egyik pillanatról a másikra, mint valamiféle pióca. Nem akartam és kész. Megtehettem volna, de akkor egy szemét dög lennék, azt pedig sosem viseltem volna el.
De ez már nem lényeges. Ez a múlt. Ami volt elmúlt, s csak a jelen a fontos.
Jelenleg York -ban élek, egy kisebb házban bent a központban. Zajos, s kellemetlen környék, de nekem megteszi. Megtudom védeni magam. Nem az a kis törékeny kislány vagyok, akinek mindenki megmondhatja a magáét. Az angyalka külső, egy démoni lényt takar. Nem vagyok egy szent, sem pedig az ördög, csupán csak egy köztes kis átmenet. Egy átmenet, mellyel érdemes vigyázni. Hisz nem tudni, mikor is robban a bomba.