Bad girls go to hell?!

Nos, honnan is kellene kezdenem...1984 tavaszán születtem, cseppet sem átlagos családba. Apám akkoriban zenélt, és mondhatni nagyon is jól megélt belőle. Anyám a rajongójuk volt, és a fotósuk is. Aztán ahogy lenni szokott ilyen esetekben...túl sok időt töltöttek együtt a különböző hosszúságú turnékon, és egyszercsak megszülettem én. Ki lehet találni milyen felindulásból a Roxanne nevet kaptam, de kiskorom óta mindenki Roxie-nak hív.
Na de ugorjunk...
Egész életemben zenészek között éltem. Mondhatni turnékon nőttem fel. 5 éves voltam, amikor megszülett az öcsém Joey. Anyám onnantól fogva már nem jött velünk, hanem otthon volt vele. Engem apám továbbra is vitt magával. Így az óvodai éveim kimaradtak. A gyámügyesek bizonyára ránk szálltak volna ha megtudják, hogy engem bekokózott részeg zenészek pesztrálnak, ahelyett hogy óvónénik olvasnák a mesémet a délutáni alvás ideje alatt.
12 éves koromig jártam az országot, és a világot a zenekarral, és minden városban tanárok vártak rám hogy okítsanak...ahogy egy normális embert szokás. Az agyammal soha nem volt probléma, csak értelmetlennek találtam minden ilyesmit. Végül is kit érdekel a matematika? Maximum annyit kellett tudnom hogy hány húr van egy gitáron, és hogy miből mennyit kell kérni a hotelekben. Ekkor történt hogy apám heroinfüggő lett. Nem kellett sok idő hozzá, meghalt. Már nem tudták megmenteni. A szervezete teljesen tönkrement. Ezzel vége lett a zenekarnak is. Engem a fiúk pedig visszaküldtek a "családi fészekhez". Mikor hazaértem, egy teljesen idegen család fogadott. Anyám férjhez ment, és New Yorkba költöztek. Naná. Nem várt apámra hogy megkérje a kezét, noha két gyereket szült neki. Hozzáment valami gazdag unalmas öltönyös pasashoz, így kaptam egy mostoha testvért is, aki mellesleg egy gazdag ficsúr, viszont egy idős velem. Ráadásul teljesen elrontotta az öcsémet is.
Nos, mondhatni a családi életem nem volt egy tökély. Útáltam azt az ostoba sznob világot amit ők annyira szerettek, ám túl fiatal voltam, és muszáj volt velük maradnom. Szigorú magániskolába kerültem, ahová csak lányok jártak. Mit ne mondjak ennél rosszabb már csak a zárda lett volna. Egyenruha, sok sznob papa kedvence...a halálom volt. De a nevelőapám neve miatt, keresték a társaságomat. Bár nem értettem hogy miért.
16 éves koromra már eléggé kiismertem az úgynevezett felső tízezer világát, és rájöttem hogy mint mindennek, ennek is vannak előnyös oldalai. Például minden puccos klubba bejuthat az ember, a szülők túl elfoglalta, és mehet a züllés. Valamint szinte ingyen jön a kokain. Egy fél év alatt teljesen rákattantam arra is, és a bulikra is. Ám hiányzott a zenészek társasága. Így megismerkedtem új zenekarokkal, akik ismerték apámat. Akkor nyílt ki igazán előttem a világ. Egyik nap a york-i elit üdvöskéje, másik nap a rnr hercegnőjeként tomboltam az éjszakában. Hihetetlen évek voltak! Anyámék egy idő után megelégelték, és 18 éves korom után elköltöztek. Én pedig megkaptam a Pláza Hotel legfelső szintjét az öcsémmel és a mostoha testvéremmel. Nem mondom hogy nem örültem neki. Az én kis birodalmam lett. És végül is jó kis triót alkottunk mi. Társaim lettek a züllésben, csak egészen másfelé jártunk.
Aztán vége lett a giminek, és jött az egyetem. Egy zenésszel éltem együtt végig azon évek alatt. Persze ő sem volt hűséges, és én sem...mi értelme lett volna? Annyi izgalmas ember él mindenfelé hogy felesleges lenne egyre lekorlátozódni. Nem?! Nos, a lényeg hogy lediplomáztam nagy nehezen...bár sok közöm nem volt az iskolához. A barátommal végül úgy döntöttünk hogy hagyjuk abba. De ha a városban jár, mindig találkozunk...a kötetlenség örömei!
A havi kis járadékomat lecsökkentették anyámék, hogy sarkalljanak a munkára. Így modellnek álltam. Azóta is ez a munkám, és szeretem is. A függőségeimtől nem igazán tudok szabadulni...de talán nem is akarom igazán. Így könnyebb minden...Egyébként még mindig ugyanott lakom, és nem is áll szándékomban itthagyni ezt az életet, ...a pokol felé vezető úton meredek a lejtő, de ha kicsit lenyomod a féket jobban jársz...lassítva jobban ki tudod élvezni míg eléred az alját...