Belső udvar

..::Megan::..

*Beszélgettünk végig az úton, s sokkal kellemesebb volt így társaságban, mint nem úgy leni, mint egy süketnéma, akinek hiába mondanak bármit is, az nem képes rá reagálni. Szó esett a munkámról, az ő életéről, s közben amit szabadott, azt elmeséltem neki a birtokról, az itt élőkről, hogy olyanok vagyunk mint egy nagy család, s ez talán tetszett is neki. Legalább is remélni tudtam hogy igen.
Befordultam egy keskeny erdősávon, hol egy út volt kialakítva, min közlekedtek az itt lakók. Hol erre, hol pedig a másik irányba, hisz több helyről is megközelíthető volt a térség. *
-Nincs kedved sétálni egyet? A közelben van egy tisztás. Bár az udvarban is körbe vezethetlek. Hátul, az épület mögött, van egy kis rét, egy rózsa lugas. Csodás. Néha összegyűlünk ott, tábortüzet rakunk, és együtt szórakozunk.*magyaráztam, miközben kicsit oldalvást rá pillantottam, mikor már lehetett látni a robosztus, régi épületet, a hatalmas kovácsolt vaskaput.
A kocsi, épphogy közelebb ért, a kapu feltárult, halkan, csendesen, mintha kísértetek mozgatnák. Elmosolyodtam. Jó végre itthon lenni. Egy olyan helyen, hol önmagam lehetek, s nem kell játszanom a kemény katonát. Leparkoltam odabent a Hammert, majd rá pillantottam, miközben kikapcsoltam övemet. Fülemet farkasüvöltés csapta meg. Üdvözöltek, s mikor kiszálltam, egyik hű társam rohant elém. Elmosolyodtam, leguggoltam hozzá, megsimítottam fejét, két füle között, s egyenesen szemeibe néztem, majd Meg felé ha kiszállt.*
-Nem kell félni tőle. Nem bánt, amíg arra nem utasítom.

*Elmosolyodtam. A kérdés nem ért váratlanul, s persze örültem is neki.*
-Igen. itt.*feleltem bólintva, majd az események peregtek, s már ott voltam a farkassal, ki kicsivel nagyobb volt az átlagnál. Én persze nem csodálkoztam rajta. Errefelé ez megszokott volt. Hisz tudtam, nem minden rendes farkas, mint ami annak látszik.
A következő kérdésen kicsit megdöbbentem, de nem úgy tekintettem rá, mint aki hitetlenkedik. Inkább úgy, mint aki szívesen magyarázza a dolgokat. A farkas egyetlen intésemre elment, így biztos voltam benne, nyugodtan tudok beszélgetni a lánnyal, s semmi sem fog benne megakadályozni. Aztán odamentem hozzá, s elmosolyodtam, majd finoman átkaroltam vállát.*
-Tudod, ez egy nagyon jó kérdés. itt a lehető legtöbb dolog nagyobb, mint aminek kellene lennie. -elhallgattam, majd csendesen megszólaltam újra.*
-Ez a példány, egy három éves hím. fajtája legtisztább vére, és nagyon szép fejlődésnek indult.*feleltem csendesen, majd rá emeltem pillantásom, s egyenesen szemeibe tekintettem. Oldalra pillantottam, majd ismét a lány lélektükreibe, azt sugallva neki, hogy tőlem nem kell félnie, egy pillanatra sem. Bár nem tudtam mit is kellene tennem. Abban biztos voltam, olyan szép volt, s kellett... akartam hogy olyan legyen mint én. elakartam neki mondani mindent. megmutatni... megmutatni hogy dönthessen. Hogy határozzon, hogy akarja e a dolgot, vagy sem. Bár így is úgy is, olyanná tenném, mint amilyen én vagyok. De így legalább tisztább lenne a lelki ismeretem.*

*Ha most egyenesen neki szegezem hogy az nem éppen egy olyan farkasvolt, mint amilyenre ő gondolt, hanem egy olyan fajta, ami az emberiség szerint, rég kihalt, bizonyára körbe röhögött volna, azt meg nem akartam. Nem szerettem hogyha nevetnek rajtam. Főleg akkor nem, hogyha én akartam a lehető legtöbbet megtudni arról az egészről, mégis mit akar, s mi lenne fontos neki. Végül, mégis úgy döntöttem, elmondom neki.*
-A múzeumokban, s könyvekben, lehet olvasni hatalmasra nőtt farkasokról, kik még az őskorban éltek. hatalmasak voltak. Több tonnás fenevadak. Nos, ő egy volt közülük. Nem él sok belőlük, de azok közül, a legtöbb, itt, ezen a birtokon található meg.
*feleltem neki, s nem kerülte el figyelmemet az apró kis pillantás, minek következménye képpen elmosolyodtam, majd elengedtem őt, levettem kabátom, s vállára terítettem.*
-Akkor gyere. Járjunk egyet.*mormogtam, majd elindultam de bevártam őt is. Nem akartam hogy hátra maradjon. Minden esetre, azért felelnem kellett arra a kijelentésére is, miszerint, én állatok gondozását végzem.*
-Tudod, nem vagyok az a fajta ember, aki csak úgy megszelídít egy állatot. ha akar, elmegy, ha akar visszajön. ha olyan kedve van, akkor még meg is marhat. De nem teszi...tisztelem, s ő is tisztel. S mivel ez kölcsönös, így soha nem bántanak.
*megvontam vállam, s kicsit előrébb mentem. Kezem zsebeimbe csúsztattam, s hogy kabátom rajta volt, így én csak egy szál, fekete ingben sétálgattam a hűvös időjárásban. Nem érdekelt, hiszen nem fáztam.*
-Mit is... van egy lányom, de már nagyon régen nem láttam. Egyszer meglátogatott, aztán elment. A neve Daphnie.*mondtam őszintén. Ez tényleg egy olyan dolog volt, amiről tudnia kellett.* Tudod, kicsi korától fogva nem láthattam, így most voltunk igazán együtt hosszú idő óta...na de mindegy. Na és rólad, mit kell tudni?

*Halvány mosollyal arcomon pillantottam rá. Szívesen elnevettem volna magam, de mégsem tettem meg. Csak finoman átkaroltam vállát, s megvillantottam felé egy kedves mosolyt.*
-Nem fázom. Ez az egyik előnye ennek. A sok más mellett.
*elhallgattam, s nyugodtan haladtam tovább, egy pillanatra elengedve vállát. Kicsit megfeledkeztem magamról, de nem érdekelt a dolog. Aztán belém karolt, s bennem volt egyfajta furcsa érzés, hogy most kellene megtennem. Megharapni, elvenni életét, s adni helyette egy másikat. Egy másikat, melyet talán jobban értékelne. Jobban szeretne, mint a mostanit. Ez lenne a neki való. Egy olyan lánynak, mint ő, nem való csak a sima, semmit mondó üresség.*
-A lány anyjával nem volt probléma. Nagyon szerettem, és feleségül kértem. De az apja... az apja nem volt odáig azért aki voltam... vagyok. Elüldözött. Azt mondta, ne merjek a lánya közelébe menni, mert végez velem. De tudtam...tudtam hogy nem tudná megtenni, mert jóval erősebb voltam már akkor is nála.*feleltem csendesen, miközben szabad kezem zsebre tettem. Úgy éreztem, egy pillanattal később, talán túl sokat mondtam neki, de a farkasokról eddig még nem ejtettem szót. Tudtam hogy érdekli, s majd megeszi a kíváncsiság, mégsem mondtam el. Még nem.
Kicsit beljebb értünk az erdős rész felé, s én megtorpantam. Rá szegeztem tekintetem, s tudtam, innen már emberként nem fog elmenni. Így vagy úgy, de olyan lesz mint én. kerestem a megfelelő párt magamnak, s talán egyszer majd megtalálom. Egyszer majd lesz egy olyan nő, ki olyannak fogad el, mint amilyen vagyok.*
-Hogy válaszoljak kérdésedre, az a farkas, nem közönséges farkas volt. Olyan teremtmény, akinek a halandók felfogása szerint, léteznie sem kellene. Nem szabadna, hisz szerintük csak mese az egész, főleg ezen a régión... Erdélyben, tisztelték fajom... őket... a farkasokat...hogy válaszoljak... Vérfarkas volt.*halálosan komolyan csengett a hangom. Egy pillanatra sem viccelve. Ha komolyan vesz, kérdezni fog. Ha nem, kételkedik, s elrohan, s akkor csak egyetlen szavamba kerül... egy intés, s vége a kisasszonynak...kár lenne érte...hisz olyan szép...*

A lány nem értette. Megijedt. félelmének bűze körbe lengte, s egy pillanatra sem akart távolodni tőle. ott maradta közelében, s minden pillanatban egyre jobban és jobban fogta magához. Nem maradt meg semmi sem, még az sem, aminek meg kellett volna maradnia. Igaz, tudtam hogy ez fog jönni, hogy kiakad. Hogy vége lesz a békés eszmecserének.
Aztán hirtelen eltávolodott tőlem, s az én szemem nyugodtan villant egyet.*
-Tudtam hogy így fogsz rá reagálni...de úgy éreztem, valakinek el kell mondanom...és nem azért hoztalak ide hogy felfaljalak. Nem szokásom embereket enni...*morrantam rá. nem voltam igazán gyilkos. Igaz öltem embereket, az volt a hivatásom, s vadásztam is, de elvétve fordult csak elő, hogy valakit direkte módon öltem meg. Mégis azt hiszik, hogy mi vagyunk a gyilkosok. Hogy önző dögök vagyunk, s semmi sem érdekel minket, pedig ez egy árva pillanatra sem volt így. *
-Nem hazudom... nem kell félned tőlem.*egy apró lépéssel közelebb kerültem hozzá, s tekintetemből kiolvastatta, hogy tényleg nem akarom őt bántani, egyetlen pillanatra sem. Nem hogy megölni... de a magány, az a végtelenül hatalmas, s mindig hű társ, ott volt velem, s nem engedett el. Próbáltam, kerestem, nem találtam, s most, hogy van valaki, aki talán még méltó is lenne erre, megrémül, amint megtudja az igazságot. Ismét közelebb mentem hozzá, s tekintetem rá szegeztem, egy pillanatot sem hagyva neki arra, hogy alkalmas a tekintetét az enyémtől.*

-Elhinném a dolgot, mert abban, kit a halandók istennek neveznek, nem létezik...hol van az istenetek, mikor kell nektek? megbúvik, szavak mögé rejtezik, de megjelenni nem jelenik.*elhallgattam, csendesen meredtem rá, s hosszú ideig nem szólt semmit sem, így én magam sem törtem meg a csendet. Csak álltam ott, ölelve őt, karjaimban tartva, s mikor megtörte a csendet, összevontam szemöldököm.*
-Ha megígéred hogy nem szaladsz el, akkor megmutatom...s hidd el, nem trükk lesz amit látni fogsz. nem vagyok mágus, sem pedig démon mester. nem vagyok képes trükköket alkalmazni. Pedig néha jó lenne Merlinnek lenni.
*elhallgattam elengedtem őt. Levettem magamról ingem, kibújtam cipőmből, hogy legalább azok ne menjenek tönkre, manapság meg úgy is a kopott szakadt farmer a divat, de azt is tudtam, ez a farmer végképp megfog halni, így egyetlen apró gondolatfoszlányba került, s már hoztak is ki nekem egyet abból, amit szépen magamra ölthetek majd ha mindennek vége.
Letérdeltem, egy pillanatra lehunytam szemem. Az átváltozás, alig néhány pillanatot vett igénybe, s nekem már nem is fájt. Hozzá szoktam, hisz annyiszor vettem már fel ezt az alakot.
Nagy fekete farkas formájában álltam ott a lány előtt, zöld lélektükreimet függesztve rá. Lekushadtam a földre, hátravetettem füleimet, ezzel jelezve neki, semmi rosszat nem akarok tenni. nem áll szándékomban bántani őt.
Ha odajött hozzám, békésen megnyalintottam kézfejét, majd egyenesen szemeibe tekintettem.*

*Megcsóváltam farkam, mikor megsimogatott. Olyan kellemes érzés volt. Felemeltem nagy buci fejemet, s képen nyaltam. Kellemes volt olyannak lenni, mint egy szelídített vad, de nem akartam hogy ehhez nagyon hozzá szokjon. Megölelt, s én csaj fejem vállára ejtettem, majd elléptem tőle, elvonultam ruháimhoz, visszavettem emberi alakom, felöltöztem, majd leültem csendesen a hideg fagyos földre.
Felpillantottam rá, s csendesen szólaltam meg.*
-Most már hiszel nekem...de...nem mondhatod el senkinek.. ha megteszed... olyat kell tennem, amit.... amit nem tennék meg szívesen...
*elhallgattam, s csak ültem ott, egy pillanatig sem szólva semmit sem. Vártam mit reagál újbóli emberi alakomra, vagy esetleg most elrohan, hisz mikor farkas voltam, ezt nem merte megtenni, hisz tudta úgy is utolértem volna. Bár innen nem tudott volna elmenni. Akkor sem, ha akart volna.*
-Ilyen vagyok...létezünk... de néhányunkat elér a magány, az egyedül lét, még akkor is, hogyha körbeveszik őket. Ha ott vannak körülöttük...
*elhallgattam, majd kicsit jobban helyezkedtem el, majd felkeltem, s csak figyeltem őt, várva mit is kell tennem. Mit kell hogy véghez vigyem azt, amit elterveztem, de az ő akarata is kellett hozzá.*

//bocsi hogy ilyen rövid lett//

-Nem tudom hogy mért neked mondtam el, s mért téged hoztalak el ide. Tudom hogy ezzel szabályt szegtem, de úgy éreztem ezt kell tennem. Mintha egy utasítás lenne, aminek én magam nem mondhatok nemet. Meg... én tudom hogy furának érzed ezt az egészet, és megértem ha elakarnál menni...de azt is meg kell értened, nem engedhetem meg...*lehajtottam fejemet, s úgy szólaltam meg újra. nem is tudtam eddig, hogy valami lehet ilyen nehéz is. Valamit lehet ilyen nehezen kimondani. Valamit, ami nem tartozik hozzá a minden napi rutinomhoz. Még is ott volt, s egyre jobban kötődött hozzám. *
-Két választásod van...elrohansz, s nem tehetek semmit, mert elkapnak, és végeznek veled... vagy itt maradsz, s megfontolod, akarnád e ezt az életet... a többiekkel...velem...*az utolsó szót, rettentően halkan ejtettem ki. Nem néztem rá, csak meredtem magam elé. Ilyet még senkitől sem kértem. Mindenkire úgy kényszerítettem rá a dolgot. nem tettem fel a kérdést, hiszen nem éreztem értelmét egyetlen röpke pillanatra sem.
Aztán felnéztem rá, s egy kicsit sem voltam libabőrös. Csupasz vállaimon, s hátamon, még olyan élesen látszódtak az esteledő fényben a forradások, a karmolások nyomai, melyeket akkor szenvedtem el, mikor az a farkas meg akart ölni, de végül mégsem tette meg. Elvette addigi emberi életem, s kaptam helyette egy örökké valóságot. Egy olyan létet, hol nem gondoltam volna soha, hogy magány lesz a sorsom.
Zsebembe süllyesztett kezekkel pillantottam a lányra, ki még olyan fiatal volt... mégis egy percre sem fordult meg a fejemben ez a fajta tényező.*

Kicsit megdöbbentettek szavai. Nem értettem mért mondja hogy tőrbe csaltam. Hisz volt döntése. Eltudta dönteni, hogy ő cselekszik, jön e velem, vagy nem. És ő mégis eljött velem. Eljött, és most még azt mondja tőrbe csaltam őt. Csendesen szólaltam meg. *
-Dönthettél volna úgy is, hogy nem jössz velem, mégis megtetted Meg...
*mondtam csendesen, majd rápillantottam. Nem szóltam többet, csak álltam ott, amíg nekem nem szegezte a kérdést, hogy vajon én mit tennék a helyében. Abban voltam biztos, hogy én talán pofán röhögtem volna saját magam, és elmentem volna. Ez lenne az első reakcióm. A következő annyi, hogy vissza fordulok, s felteszem néhány kérdést, s aztán lelépek, vagy pedig ott maradok, s megteszem amit elvárnak tőlem.*
-Nem tudom. neked kell döntened, s nem érzem úgy hogy tőrbecsaltalak...*mondtam, majd néhány pillanattal később már kicsit közelebb léptem hozzá, s finoman megsimítottam az arcát. *
-Tudod...ha azt akartam volna már rég megölhettelek volna, de nem tettem meg. Nem akarlak megölni... azt akarom hogy önként dönts....néhány napig lehetsz emberként velem... de ha nem teszek semmit, fellázadnak, s önként cselekednek.
*Elhallgattam, s csak álltam csendesen, nem tudva mit kellene tennem. Tanácstalan voltam, és szégyelltem is magam. Nem is kicsit. Azt hittem, nem jöhet rossz, hogy mindent meg fog érteni, de nem így történt. *

*Megdöbbenések sorozata ért el, mikor kimondta mégis mire gondolt. Szándékosan nem turkáltam fejében, hisz akkor hol lenne a szabadság? Igaz belement a dologba, elfogadta, hogy ennek kell lennie, de az a kérés, egy pillanatra a falnak taszított, s nem tudtam mit is kellene hirtelen neki mondanom.
Vettem egy nagyobb levegőt, összevontam szemöldökömet, majd úgy pillantottam rá. Kezem arcához emeltem, finoman simítottam rajta végig, majd közelebb léptem hozzá, s magamhoz öleltem.*
-Régebben, volt olyan, aki egy sajtos szendvicset akart enni előtte.
*mondtam, mintegy feszültség oldás képpen, majd még mindig ölelve őt, lehunytam egy percre szemeimet. Jó, egy szemétláda voltam, de nem barom. Tudtam hogy nem jó ez így, s hogy talán a lány bánni fogja élete végéig a dolgot, s majd megpróbálja őt idővel megölni, eltenni láb alól, de talán addig is majd boldog lesz, s nem fog bánni semmit sem. vagy ha még is, akkor megvédem magam, s nem engedem hogy mintegy bosszúból, elvegye életem.*
-Ha nagyon szeretnéd...kielégíthetem kíváncsiságod...*halkan beszéltem. Szinte suttogtam. Volt bennem egy bizonyos fokú félsz is, bár magam sem értettem mitől féltem olyan nagyon.
Lassan elengedtem, távolabb léptem tőle, s onnan néztem őt, figyelve, várva, vajon mi lesz a következő lépése. Mi is fog történni a néhány pillanat során.*

*Elmosolyodtam, hiszen igaza volt. Tényleg olyan volt, mint valamiféle üzlet. Teljes egészében annak hittem, s még csak egy kicsit sem akartam olyan lenni, mint amilyennek lennem kellene. De aztán, néhány pillanattal később, mégiscsak elmosolyodtam. A gondolatait, most szándékosan hallgattam ki.*
-Igaz, nem kértem az engedélyedet, de hallottam a gondolataid, és akkor illő hogy válaszolok is rá.
*elhallgattam, tekintetem rá szegeztem, s miközben gyengéden megfogtam kezét, elkezdtem vissza az épülethez vezetni őt. Nem siettem el semmit sem. Éppen ezért kellett nekem egy kicsit nyugtatni az idegeit.*
-Azt gondolom rólad, hogy egy kedves lány vagy. Jópofa és aranyos, bár egy kicsit nem találod meg a helyed sok közül. Mégis, úgy vagyok vele, te vagy az akinél azt éreztem, elég erős és okos ahhoz, hogy dönts, és képes legyen elviselni egy olyan alakot...mint... én...*az utolsó szavakat halkan ejtettem ki. Aztán jött a következő kérdés, ami mosolyt csalt az arcomra.*
-Részleges átalakulás... a kéz átváltoztatása, bőven elég hozzá. Egy kis karmolás rajtad, egy kicsi rajtam...de nem lesz kellemes érzés.*feleltem, majd mikor odaértünk az ajtóhoz, kezem a farkasfejforma kopogtatóra tettem, s kinyitottam az ajtót.*
-A szobám, az emeleten van, a keleti szárnyban, a toronyban.

-Maradhatunk.*feleltem, miközben csendesen mentem utána. Odabent nem volt kivételesen nagy tömeg. Sokkal inkább kihaltnak tűnt minden. Annyira nem is zavart, hisz tudtam, sokan ilyenkor dolgoznak, vagy éppen a tisztáson gyakorolnak, sétálgatnak, vagy valahol a városban múlatják az időt.
Felmentem a hosszú lépcsősoron, s ő végig jött velem. Nem törtem meg a csendet, még akkor sem, mikor már ott voltunk bent a szobámban. Csupán csak kibújtam cipőmből, hisz nem szerettem ha össze van mászkálva a szőnyegem.
-A fájdalom, körül belül 10 perc, ennek az esetnek a tényeként. Ám ha mást választottál volna, az több órán keresztül eltart, amíg összeforrnak a sebeid, s egy egészen apró, világos heg mutatja majd, s emlékeztet rá, mi is történt veled.
*elhallgattam, s tekintetem rá szegeztem. Mikor megkért hogy üljek le mellé, eleget tettem kérésének, s letelepedtem oda. Éreztem hogy fáradt, s hogy bármelyik pillanatban képes lenne elaludni, mégsem tettem szóvá, hisz egyértelmű volt, hogy ő maga is tisztában van ezzel az egésszel. Feje vállamra dőlt, s arcomon apró mosoly futott keresztül. Rá pillantottam, s tekintetem meg is pihent rajta. *
-Az átváltozásod, az első holdtölténél fog bekövetkezni. Akkor jó lesz, ha itt leszel a kastély falai között. Az első átváltozás hosszadalmas, s igazán fájdalmas is, de mit aztán utána tapasztalsz, olyan élmény lesz, mit halandó soha az élete során nem tapasztalhat meg.
*elhallgattam, s vártam mit is fog tenni. Azt akartam hogy ő lépjen. Hogy ő cselekedjen, s ne nekem kelljen. Valahogy bennem volt a késztetés az iránt, hogyha egyszer már az ő kincséről van szó, akkor a dolog történjen az ő kedve szerint. Úgy, ahogyan ő akarja.*