Kikötők és dokkok

Az éjszaka sötét volt. A felhők mint nyomasztó füst telepedtek a házakra, sötétségbe vonva a világot. Ez nem zavart, sőt élvezettel töltött el. Szerettem az éjszakát, a sötétséget. Most érkeztem a városba. Úgy döntöttem ezentúl itt fogok élni. Untam már Angliát és Európát is, így elindultam hogy felfedezzem az Újvilágot is, a lehetőségek földjét. Legalábbis mindenki ezt mondta rá. A repülőút hosszú volt és rettenetesen unalmas. Az a sok halandó. Mind unalmas és érdemtelen dolgokról beszéltek. Gyűlöltem. Boldog voltam mikor végre leszálltunk. Beadtam a cuccaim az egyik legjobb hotelbe és elindultam hogy keressek magamnak valami harapnivalót, ugyanis már a torkomban éreztem a gyötrő szomjúságot. Kínzott és égetett. Az évek alatt sokszor éreztem ezt és mindig kielégítettem. Nem szerettem szenvedni, sokkal inkább bírtam ha mások szenvedtek.
Mint mindig most is csak a vérszomjam miatt jöttem ki a dokkokhoz. Mindig ilyen helyekre jártam vadászni, hiszen ha túl fontos embereket ettem volna meg az túl feltűnő lett volna.Itt pedig annyi matróz volt, részeg, hajléktalan vagy csak eltévedt lélek. Senkinek nem hiányoztak, és rendkívül könnyű prédának bizonyultam. Az évek alatt sikerült rájönnöm hogy én vagyok a világ legjobb ragadozója, természetesen a fajtásakkal együtt értem ezt. Hiszen ölésre teremtettek. Valami mindig vonzotta bennem az embereket.
Könnyed, légies , már már lebegő léptekkel haladtam, mintha nem is sétálnék, hanem valami futószőnyeg vinne előre. Lépteimből áradt a felsőbbrendűség, az elegancia, a nemesség, és az erő. Minden mozdulatomból, gesztusomból. Ruhát tekintve, egy magassarkú csizma volt rajtam, egy farmernadrággal és egy fekete csinos toppal. Nem fáztam így nem érdekelt ki mit gondol. Főleg mert ezen a helyen úgy sem kérdez senki.
Hófehér elefántcsont szerű bőröm egyszerűen tökéletes volt. Hosszú sötét hajam pedig enyhe hullámokban keretezte hófehér arcom. Vakítóan kék szemeim pedig áthatóan fürkészték a tájat, zsákmány után kutatva. Beleszagoltam a levegőbe, hátha találok valami nekem való prédát. Nem is telt bele sok idő, meg is éreztem. Egy halvány, sejtelmes mosoly futott át az ajkamon. Majd könnyed léptekkel indultam meg az íncsiklandozó illat irányába.
Nem telt bele pár perc már ott is voltam ahová indultam. Egy 30 év körüli, sármos férfi állt előttem. Nem érdekelt ki ő, hogy került ide. Két dolgot akartam : játszani és a vérét. Megbűvölten nézett rám. Nem értette hogy kerültem ide, láttam rajta a kétségeket.
Megindultam felé kecsesen ringatózva, majd mikor odaértem a szemeibe fúrtam a tekintetem és megsimítottam az arcát. Beférkőztem a fejébe, így immáron azt tette amit mondtam. Elmosolyodtam a tehetetlenségén, de ez így nem volt jó játék, így inkább elengedtem az elméjét, had haljon meg úgy hogy tudatában van a dolgoknak.

*Végre olyan helyen voltam, ahol kellett lennem. Ahol nem kellett kinéznem senkit sem, ahol nem törődtek azzal hogy is nézek ki. Ahol csak az érdekelte őket, hogy legyen pénz, pia, és kurvák. Kurvák, akikkel játszadozhattak, s most én is egy ilyet akartam. Egy romlott nőszemélyt, akiért nem kár. Elvégre őket még a zsaruk sem sajnálják, s egyel több vagy kevesebb halál szárad a nem létező lelkemen, engem már nem érdekelt.
Lementem az egyik kikötői kocsmához, tudtam hogy ott bőven akad belőlük. Megálltam egy gyenge fényű lámpa alatt, s egyenesen az egyikre szegeztem tekintetem. Merion Roberts volt a neve, de általában Cicának hívják. Fiatal húszas évei elején járt. Azt hitte az újvilágban majd szerencsés lesz, talál egy remek munkát, de erre itt kell strihhelnie a kikötőben, hogy megéljen valahogy, s örülhet annak ha nem veri agyon a stricije, amiért egy kicsivel kevesebb pénzt ad oda neki a bevételéből, mint amennyi eredetileg járna neki.
Csak álltam ott, s figyeltem. Mikor felfigyelt arra, hogy figyelem, egyenesen szemeimbe nézett, s egyre közelebb jött hozzám. Próbált csábos lenni, de már nem volt magánál, s nekem még csak a kisujjam sem kellett megmozdítanom miatta.
Mikor odaért hozzám, megfogtam kezét, magamhoz vontam, s elengedtem elméjét. Értetlenkedve tekintett rám.
Szegény szánalmas kis Merion. Nem tudta hogy került a karjaimba. De már nem is lesz ez neki fontos. Egy egészen kicsit sem, hiszen szánalmas percei megszámláltattak. Elengedtem, kivillantottam hegyes fogaimat, mire ő felsikoltott, s menekülőre fogta a dolgot. Én csak elnevettem magam, majd egyetlen apró mozdulatsoron múlott, s már ott is voltam előtte. Egyenesen karjaimba rohant.*
-Búcsúzz el az életedtől…*súgtam oda neki, majd durván félre hajtottam fejét, ám figyeltem arra, nehogy kitörjem nyakát. Belemélyesztettem fogaimat. Ő eleinte tiltakozott, elakart lökni magától, de nem jött össze neki a dolog. Túl erős voltam. Szíve míg hevesen dobogott, én egyre jobban öleltem őt magamhoz. Éreztem hogy lábai megroggyannak, így vele együtt ereszkedtem én is földre. Nem szívtam ki utolsó cseppig vérét. Nem. Azt sosem szabad. Ehhez mindig tartom magam.
Felkeltem mellőle, s néztem ahogy ködössé váltak szemei, amint elhagyta az élet. Undorogva tekintettem rá, majd lábammal arrébb löktem, mintha csak valami darab szemét lenne, és úgy indultam tovább, miközben már tudtam is, ki lesz a következő, kinek elveszem jelentéktelen rövidke életét. De nem voltam egyedül. Másik magamfajta is volt a közelben. Ilyen is rég volt. Valaki, aki megérdemli jelenlétem. Egy olyan, mint én. Ennél jobb nem is kellett. Talán kihagyom a repetát.*

Élveztem a rettegést a szemében. Még többet akartam, hallani a halálsikolyát. Közelebb siklottam a férfihez, megsimítottam a nyakát. Epekedve nézett rám, éreztem hogy akart. Érezni akarta a testem, engem, egyszerűen már már éreztem az elviselhetetlen vágyát. Élveztem, hiszen pontosan ezt akartam. Rámosolyogtam és az ajkaihoz hajoltam, majd az övéire tapasztottam. Mohón csókolt, ez nem tetszett. Nem szerettem ha a férfiak elbízzák magulat és azt hiszik ők irányíthatnak. ugyanis engem soha senki nem irányíthatott. Kiserkent ajkain a vér. Erőteljesen megfogtam az állát, és minden tiltakozása ellenére magam felé fordítottam a fejét. Láttam rajta hogy érzi már a vesztét. Láttam a halálfélelmet a szemeiben. Ezen csak jót mosolyogtam. Közelebb hajoltam hozzá és lenyaltam a vért a szájáról. Kicsit kesernyés volt, és nagyon zamatos. Felsóhajtottam. Imádtam ezt az ízt. Bár a játékért már megérte. Körbejártam az immár térdelő férfit. Mögé sétáltam és egy laza mozdulattal felrántottam a földről. Nagyon könnyed mozdulat volt, láttam ahogy kikerekedett a szeme az ámulattól. Kiabált, de senki sem sietett a segítségére.
-Légy jó fiú, nem fog fájni ígérem. -mosolyogtam rá, miközben a fülébe suttogtam. Letéptem az ingének a nyakát, hogy könnyebben hozzáférjek a nyakához. Úgy döntöttem nem játszok tovább, már unalmas volt. Így behunytam a szemeim és a nyaka felé hajoltam. Egy puszit nyomtam rá, majd belemélyesztettem fogaim, melyek oly könnyedén tépték fel a bőrt. A férfi halk kiáltást hallatott, próbált kiszabadulni az ölelésemből, de minden próbálkozása kudarcba fulladt, túl erősen fogtam. Pár másodpercen belül már éreztem ahogy elernyed a teste a karjaimban, és hogy üde vére az én testemet járja át immár. Egy mosollyal letöröltem a vért a számról, majd a férfi testét egy könnyed hajítással, tettem el az utamból.
Úgy döntöttem nem eszek tovább, most egyelőre ennyi elég volt. Nem is gondoltam hogy ennyire laktató lesz a férfi vére, nem számítottam rá. Éreztem hogy nem vagyok egyedül, egy másik fajtámbeli is a közelben van, és ő is vacsorázott, legalábbis ahogy éreztem. Úgy gondoltam megkéne néznem magamnak, hiszen már rég találkoztam másik vámpírral. Végre valaki aki esetleg érdemes lenne a társaságomra. Jó persze a rajongóimat is bírtam de ők többnyire halandók voltak, hiszen a sztáréletemben mindenki azt hitte hogy halandó vagyok, és ez így is volt jól.
Légies léptekkel indultam el a másik vámpír felé, akit ugyan még nem láttam de pontosan éreztem.
Hamar odaértem hozzá, de megtartottam az 5 méter távolságot, hiszen ki tudja. Most értem ide, nem kéne egyből harcba keverednem. Rászegeztem a tekintetem és próbáltam olvasni az arcáról. A fajtársak megérdemlik hogy ne próbálkozzak a fejükbe látni.
-Szép estét. Finom volt a vacsi? -kérdeztem bujkáló mosollyal, de mégis felkészülve az esetleges támadásra.

*A vámpírnő is észrevett engem, de ez várható volt. Tudtam hogy ő is észrevesz, elvégre nem a gyengék közé tartozott. Mikor megkérdezte ízlett e a vacsora, felvontam szemöldököm, majd elmosolyodtam.*
-Vacsi? Ugyan! Ez csak a kezdet volt!
*Eddig még nem láttam erre a nőt, d nem is akartam a fejében kotorászni. Úgy éreztem idősebb nálam, s így meg kell adnom neki a kellő tiszteletet, még akkor is, ha én magam nem voltam az a fajta a ki bőven televan ilyesfajta érzelmekkel.
Kicsit oldalra billentettem fejem, s úgy tekintettem a hulla felé, kit hátra hagyott maga után.*
-Na és te?
*Felvontam szemöldökömet, majd karba tettem kezemet, s úgy tekintettem rá. Érdekelt a lány. Tudni akartam róla egy pár dolgot. Akartam hogy megismerjem, mielőtt még valami olyasmit tennék, amire egy kicsit sem lennék büszke. Egy magam fajtával sem akartam bunkó lenni. De ha egyszer olyan volt a természetem, az ellen nem tehettem túl sokat. Minden esetre kicsit közelebb mentem hozzá. Nem érdekelt hogy ő hogy gondolja, miképpen látja a dolgokat.*
-Mi szél hozott New Yorkba? Régóta itt vagy?
*Kíváncsi voltam, hiszen eddig még nem láttam a környéken. Jó én is csak pár napja vagyok itt, és hulla hegyeket hagytam magam mögött, s csak röhögök a markomba a béna zsaruk láttán, akik találgatják vajon mi is lehetett, s mitől hullnak az emberek úgy mint a legyek. Nem érdekelt hogy esetleg lebukom, legfeljebb azokkal is végzek, kik felderítik kilétemet, s titkomra fényt bocsájtanak.*

Érdeklődve figyeltem a vámpírférfit. Éreztem hogy erős, de azt is hogy én régebb óta vagyok vámpír. Ha pontosak akarunk lenni a francia forradalom óta. Nem akartam fenyegető mozdulatokat tenni, mert nem akartam hogy félreértsen. Mégsem akkor kéne harcolnom amikor alig érkeztem meg. Egyébként sem tűnt olyannak aki csak úgy neki esik valakinek, de aztán persze előfordulhat hogy tévedtem. Azért vicces volt hogy ott álltam a férfi előtt egy törékeny 18 évesnek kinéző testben, mégis erős voltam. Ez a megtévesztő dolog mindig is boldoggá tett, hiszen szegény halandók, annyira gyanútlanok voltak, kedvem lett volna megsajnálni őket. Uppsz, még sem, de ez van.
-Hm...értem. Hát azt hiszem én is többre vágyom.
Néztem a hulla felé, ami véres volt és hideg. Halvány mosoly futott végig az arcomon. Beletúrtam a hajamba, mely a szél ellenére még mindig tökéletesen állt , majd a férfire néztem. Gondoltam hogy neki nem volt elég egy ember. Valahogy éreztem a belőle áradó vad gyilkolási vágyat. Belőlem ez némiképp hiányzott. Szerettem ölni, játszadozni, de nem egy éjszaka 5-6 embert. Elég volt egy hogy a szomjam elmúljon. Csak a szórakozásból volt kevés, hiszen olyan kis törékeny élettel rendelkeztek, túl gyorsan végeztem velük. Legalábbis így gondoltam. Már eljutottam addig a pontig hogy nem utáltam azt ami vagyok, hanem büszke voltam rá, és beláttam hogy az átok amit Briantől kaptam az egyben áldás is volt. Hiszen a történel egy darabja bennem él. Szerettem ezt a kort, nagyon is, de néha hiányoltam a régi idők nagy alakjait, az udvariasságot, a tiszteletet és az egyszerűséget.
-Ami azt illeti épp csak pár órája érkeztem.
Jelentettem ki. Nem zavart hogy közelebb jött, amíg nem érzékelek támadásra utaló jeleket, addig úgy döntöttem nem foglalkozom ezzel. Mikor megkérdezte miért is vagyok itt elgondolkoztam a válaszon majd megtaláltam a megfelelőt.
-Több oka is van hogy itt vagyok, de a legegyszerűbb az, hogy környezetváltozásra vágytam, és gondoltam felfedezem az Új világot.
Fejeztem be a mondatot. A Hold is előbukkant a felhők közül és megvilágította hófehér bőröm ami így még fenségesebbnek hatott. Eltűnődtem majd én is kérdezni kezdtem.
-És te? Régóta it vagy? Mi szél fújt erre? -érdekelt hogy mit felel erre, hiszen mindig is igyekeztem megismerni a fajtársakat.

*Pár órája érkezett, s már is gyilkolt. Szépen halad afelé hogy olyan legyen mint én, de ezt nem fogom az orrára kötni. éreztem hagy tapasztaltabb, s hogy sokkal többet tud annál, mint amit az ember kinézne belőle. Főleg egy ilyen helyes pofival.*
-Jó helyet választottál. Ez a hely, igazi paradicsom a számunkra. Elég ha van két hegyes fogad! A vadászok felszívódtak, és mások sem érhetnek hozzánk.*széttártam a karom, majd zsebembe süllyesztettem. Nem mondtam egyenlőre többet, csak vissza pillantottam a kurvák soraira. megvillantottam egy mosolyt, aztán a nőre tekintettem.*
-Hogy mit keresek? Hogy egyszerűen, és gyorsan fejezzem ki magam, bajt.
*Nyugodt léptekkel indultam el vissza azokhoz a nőszemélyekhez, kik közül ki akartam választani egyet. Fiatalok voltak, s olyanok, akik nekem tökéletesen megfeleltek. Őket nem hiányolja senki sem. S ott az a Rebeca. Olyan szép, fiatal és üde, s ez az első éjszakája idekint. Lehet csak játszadozom vele egyet, az is lehet hogy őt is megölöm. Ki tudja. Egyel több vagy kevesebb, már semmit sem számít.*
-Játszunk együtt?* pillantottam fajtársamra, kaján vigyorral képemen, miközben szemeimben ördögi tűz csillant meg. Akartam hogy történjen valami. Ha egyszer úgy is tudtam, hamarosan meglátogatnak, s elveszik életemet. Vége lesz mindennek, hát akkor élvezzük amíg még lehet.*

*Tény, hogy most érkeztem nem rég. És az is tény , hogy már öltem. De nem csupán jókedvemből Már egy ideje nem ettem és most már igazán fontos volt, nem csupán az élvezet miatt. Néha talán még zavart is , hogy így nézek ki. Hiszen egy gyönyörű, fiatal lány állt mindenki előtt és senki nem szokta elhinni hogy bizony komoly veszélyt jelentek. Ez azért elég frusztráló érzés szokott lenni, és a helyzet olyankor megszokta követelni, hogy márpedig megmutassam, hogy nem vagyok egy édes babusgatni való tinilány. Hanem sokkal több annál.*
-Igen, észrevettem. *Mondtam lazán arra, hogy ez egy paradicsom a számunkra. Enyhe gyilkolásmániát véltem felfedezni a másikban. Legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy őt egy cseppet sem érdeklik a szabályok, vagy úgy egyáltalán a létünk feltételei. Őt csak a szórakozás és gyilkolási vágy hajtotta, míg én azért nem ilyen voltam. Persze szerettem ölni és játszadozni a zsákmánnyal, de nem öltem meg egy nap több embert, sőt volt amikor nem is öltem, csak épp megkóstoltam valakit, hogy csillapítsam a végtelen szomjam. Valahogy sosem vágytam arra hogy emberek százait mészároljam le. Persze a játék sosem volt ellenemre. Én is a testüket áruló lányokra néztem. Már már kedvem lett volna megsajnálni őket, hiszen a férfinek nem arra kellettek mint a többi férfinek pedig olyan szép reménnyel indultak neki a dolgoknak. Minden esetre én is elindultam vele. Az volt a problémám ezzel az egész öldöklősdivel, hogy tudtam más fajok is élnek itt. Legalábbis gondoltam rá. És nem biztos , hogy túl jó ötlet lenne megszegni a békéket, ha egyáltalán vannak. Vágytam a vérre, minden egyes porcikám. Mindenem csak annyit akart hogy vér csöpögjön a számba. Puha, kecses léptekkel haladtam a férfi mellett, járásom egyszerűen tökéletes volt, még az egyenetlen , kusza talajon is.*
-Azt hiszem mára már eleget játszottam. *Vontam vállat. Az már egy cseppet sem érdekelt, hogy ő mit fog tenni. Hirtelen egy öltönyös férfit láttam meg a prostituáltak között. Éreztem az ereiben lüktető friss vért, hallottam szíve heves dobogását. Csábító volt. Nagyon is. Már egy ideje nem ettem, éppen ezért nem csodálkoztam túlzottan, hogy a bennem lévő fenevad újra ki akart törni és csak a férfi vérére vágyott. *
-Bár, ha jobban meggondolom...Anyukám azt mondta a játékból tanulni lehet. *Futott át egy gonosz vigyor, hófehér arcomon. *

*Mosollyal arcomon tekintettem rá. Egyfajta elégedetséget éreztem azzal szemben, hogy láttam felgyúlni benne azt a furcsa érzést. Azt, mikor már úgy érzed neked elég volt, de még is ott maradsz, mégis megteszed a következő lépést. Véghez viszed, mert úgy vagy vele, ezt meg kell tenned, s ez tetszett nekem a lányban. A vámpírban, ami ő maga volt.*
-Akkor anyukád nagyon bölcs asszony volt.*villantottam meg felé egy mosolyt, majd lépteimet kicsit megszaporáztam a már elbűvölten álló prostituált felé. Megvillantottam neki átlátszó mosolyom, mi emberivé tett, s miből nem tudta volna megmondani, még egy egészen tapasztalt szem sem, hogy én magam nem ember vagyok. Talán ezért voltam olyan veszélyes. mert tisztában voltam azzal, mire vagyok képes, és ezért mindent el is követtem. Mosoly költözött arcomra, mikor rá gondoltam, milyen édes a vére, és hogy Helga, talán édesebb lesz mint az előtte lévő, és az azelőtt lévő is, s talán még egy kicsit játszadozom is vele. Vagy meg sem ölöm? Nem tudom. Nálam ezt soha nem lehetett volna megmondani. Felsóhajtottam, vettem egy nagyobb levegőt, egy pillanatra elgondolkodtam, mi lenne helyes, majd lekorholtam saját magam, hogy mégis miért gondolok erre. Vámpír volnék vagy mi a szösz, és nem pedig egy ember. Egy ember, akinek azért felelnie kell a tetteiért.
Nekem nem kellett. Nem kötelezett semmi sem.
Egy oldal pillantást vetettem a másik vámpírral, megvillantottam felé, egy amolyan játszunk mosolyt, majd újra minden figyelmemet a lánynak szenteltem. Annak a lánynak, ki csak azért volt itt, mert ide rángatta barátnője, azzal az ürüggyel, még is milyen jó szórakozás, és egy csomó pénzt zsebre is tehet csak azzal, hogy pár pasast kielégít.
Sosem bírtam a kurvákat. Úgy voltam velük, mint más a bubó pestissel. Elviselhetetlen fertőnek, s irtani való lényeknek tartottam őket.
A kiválasztott lánnyal kicsit arrébb mentem, még játszadozva vele, végigsimítva testén, keresve érzéki pontjait, mikre játszi könnyedséggel találtam rá, majd míg ő is próbált tenni valamit, én már nyakára is tapadtam, s vérét vettem, mely forrón omlott lefelé torkomon. Ám hogy meglegyen benne az élvezet is, elhatároltam tőle elmém, csak azért, hogy szenvedhessen. Hogy kínlódjon, hogy sikoltson ha tud...*