A jégvirág

Teljes név: Artemis Othen

Becenév: Art (senki nem hívhatja így)

Faj: ember

Nem: Nő

Kor: 18

Születés helye/ideje:1991. április 24., London

Képesség: -

Foglalkozás: egyetemi hallgató, külföldi ösztöndíjjal.

Hobbi/kedvenc dolgai: romantikus műveket olvas a múlt századok íróitól, költőitől: Spensert, Shakespeare-t, Baudelaire-t.
Szabadidejében szeret lovagolni.

Külső

Szem: a pupillája körül szürkés, a szeme széle felé pedig elsötétül, végül egész mélyzöld lesz a kontúrja

Haj: búza szőke, a háta közepéig ér, általában oldalról egy-egy tincset egy csattal hátratűz

Magasság, alkat: 178 cm, nagyon magas, hosszú lábai és darázsdereka van, törékeny alkat. Felemelt fejje, egyenes háttal lejt végig mindenhol, nőiesen, és nem kevésbé arisztokratikusan mozog.

Viselet: Mindig elegánsan öltözik, egybe ruhákat hord különböző drága anyagokból, finom díszítéssel. Hozzá mindig vesz föl ékszert.

Különleges ismertetőjegy: -

Család:

Édesapa: Edmund Othen
Magas, szikár férfi óriási büszkeséggel és igazságérzettel, egy angol arisztokrata család feje. Több magánkórház és egy ügyvédi iroda tulajdonosa. Lényegében kedves, csak erről senki nem tud.

Édesanya: Gabrielle Othen (Lewin)
Apró, törékeny nő, nagy barna szemekkel, ovális arccal és hófehér bőrrel valóban gyönyörű. Szabályokat állít az élet egész területén. Nagyon magasra teszi a lécet. Angol arisztokrata család kisebbik gyermeke.

Testvére(i): -

Egyéb hozzátartozók: Nagybátyja, Remus Lewin, aki New Yorkban él, és magához vette őt.

Jellem: Úgy viselkedik mint egy úrinő: nem emeli fel a hangját, megszeppen hogyha letorkolják és egyértelműnek veszi a fényűzést, és a vele született szépségét. Ugyanakkor magában tartja a véleményét. Nagyon büszke és a becsületére is ügyel. Beképzeltnek is mondható, de figyelembe véve a környezetét ez egyértelmű. Valójában imádja hogyha rövid időre elmozdulhat a birtokról és nem fogják olyan rövid pórázon. Óriási szabadságvágy van benne. Művelt, imád olvasni és tanulni is. Rémülten veszi tudomásul ha valaki csúnyán beszél vagy illetlenül viselkedik a közelében. Nem képes a közemberekkel kapcsolatot teremteni, a hosszú évek során eljegesedett a belseje.

Felszerelés/ fegyverek: Mindig van nála egy táska, amibe belepakolja a legfontosabb dolgokat. Könyvet, sminket, tankönyveket, PDA-t, tartalék harisnyát, bankkártyát, kulcsokat, tollat, jegyzetfüzetet. Ez a táska többnyire meghaladja a 4 kg-ot.


Április 24-én születtem. A szüleim mindketten gazdag arisztokraták. Az Othen egy gyönyörű, régi, hagyományos angol nemesi név. Londonban láttam először napvilágot, a reggeli órákban. A magánkórházunkban jöttem világra, papa csak az ottani orvosokra merte bízni a mamát és engem. Amint a mama a karjaiban tartott, rögtön tudta hogy ez lesz a nevem: Artemis. Sosem értettem meg, hiszen nem voltam felcímkézve, de ő úgy érezte, csak így nevezhet el. Egy londoni házban éltünk. Hatalmas, kétszintes épület volt reneszánsz stílusú domborművekkel és boltívekkel. Gyönyörű, kovácsoltvas kapu vezetett a kertbe, amiben szökőkút állt. Nyári estéken, amikor a Nap sugarai elsiklottak a víz felett, úgy szikrázott mintha folyékony gyémánt, kristály ömlene a márvány-hölgy karjai közül. De még ez sem terelhette el figyelmemet, ahogyan másét sem, a barna kőházról. Mindig viszolyogtam tőle, vékony, álmosan ásító ablakaitól, barna kőfalaitól és néma, szobáról szobára nyíló ajtóitól. A ház falai 30 centiméter vastagok voltak, így méltóságos, mozdulatlan csendbe dermedve álltak a bútorok. Itt valóban csak tárgyak voltak, nem a lakosztályok díszei. Állatot nem tarthattunk, mivel a mama allergiás volt mindenfajta szőrre. Sheffieldi birtokunkon csak kétszer jártam. A kastély fenntartása rengeteg pénzbe kerül, ami természetesen bőven megtérül a turisták látogatásaiból. De oh, annál gyönyörűbb hely nem létezik! Azt kívánom, bárcsak ott élhettem volna gyermekkoromat. Nevelőnőim, tanítóim beszédei sem váltak volna olyan monoton zúgássá fejemben, hogyha azokban a tágas szobákban ülhettem volna. Nem szerettem volna mást, csak ablakokat! Kilátást patakra, vagy legelőre. Ahol láthattam volna az eget. Nem a város fenyegetően fölém tornyosuló szürke és piszkos zöld színeit. Papa elmagyarázta, miért nem mehetünk oda, én pedig beláttam, igaza van. A pénzügyek, és vállalataink is mind Londonban futottak össze. A kastély pedig nagyon költséges volt, nézelődőkkel a nyakamban pedig én sem szerettem volna élni. Így maradt a fővárosi élet. Kisleánykoromtól, már hat évesen elkezdtek tanítani. Gyermekek közé nem mehettem, magántanároktól tanultam mindent: számolni, olvasni, később fogalmazni. Természettudományok, történelem, rajz és ének. A komoly spanyol etikett szabályait kellett betartanom, ahogy mindenki másnak is, aki átlépte küszöbünket. Először hiányoltam a korombeliek társaságát, a mi köreinkben nem igen mozognak fiatalok, vagy az ország egészen különböző pontjain élnek. Próbáltam kapcsolatot teremteni az utcán pár kamasszal, de neveletlen, elvadult gyermekek voltak. Stílusuk és viselkedésük számomra merőben ismeretlen volt. Rádöbbentem, nem szeretnék kapcsolatot ápolni velük. 12 éves koromban mama elvitt lovagolni. Sheaffieldi kastélyunkon megfigyeltem már ezeket az állatokat, de most rájuk is kellett ülnöm. A lovaglás kiváló alakformáló. A lovak pedig gyönyörű, értelmes állatok voltak. Nem is vágytam már társaságra. A dinéken papa és mama nem beszélgettek semmilyen érdekes dologról, ha pedig vendég jött, illedelmesen válaszolgattam kérdéseire. Nagyon fárasztó volt. Nem mondhatom hogy unalmas, csupán kissé megviselt egy idő után. Ilyenkor szerettem kiülni az erkélyem ajtajába, hátam a meleg szobának fordítva, beletemetkezve egy könyvbe. Olvasmányaimat édesszüleim választották nekem, régi korok íróitól. Szerettem a régi könyveket, nem forgattam modern darabokat. Azok ostobaságokról, vámpírokról és mágusokról szóltak, ezek azonban valódi érzésekről: szerelemről, vágyról, kiábrándultságról, magányról. Néha csodálatos álarcosbálokat vetettek papírra, vagy kései naplementéket ezer színnel. Bárcsak én is ott lehettem volna, egy másik helyen. Papának és mamának sosem beszéltem erről az érzésről, hiszen ez csupán ostoba szeszély. Ami könyveimen kívül még érdekelt, az a tanulás volt. Örömömet leltem abban, hogyha elmerültem a feladott anyagok átolvasásában. Szüleim boldogok voltak eredményeim láttán, és ez engem is nagyon boldoggá tett...
Lassan több év is elúszott, és kezdtem elhinni, életem ennyiből áll csupán: tanulásból, vendégek fogadásából, olvasásból, vásárolgatásból, zenehallgatásból. Azonban 18. születésnapomon megkeresett minket Remus bácsi. Nagybátyám Amerikában él, egy modern, és véleményem szerint igencsak tudatlan világban, ahol lenézik az Óvilág szokásait. Azonban Remus bácsi New Yorkot a tudás és a fejlődés birodalmának, fellegvárának nevezte. Úgy beszélt róla, világot látni ott valóban érdemes. Felkeltette érdeklődésemet, de nem szántam el magam hogy megkérdezzem, el mehetek-e én oda? Hiszen itt mindent megkaphatok. Szüleim szeretnek, tanítóim örömmel pillantanak rám, mint közös munkánk majdnem tökéletes eredményére. Nem vágyom én már nagy szerelemre, kalandokra ahogyan régebben. Egész éjjel nem tudtam aludni, és reggel izgalommal fordultam a bácsihoz. Beszéltem neki álmomról, és hogy bár boldog vagyok itt, mellkasomban mégis csak a hideg közönyt érzem. Remus bácsi végighallgatott, majd tanulmányi eredményeim fejében felajánlotta, hogyha megpályázok egy ösztöndíjat és felvesznek, akkor lakhatom New York-i birtokán. Szüleim először semmiképpen nem akartak elengedni, azonban nagybátyám négyszemközt beszélt velük, és mama két hét múlva könnyes arccal búcsúzott tőlem. Még sosem láttam sírni, mégsem hatottak meg könnyei. Szívfájdalmam oka az volt, hogy bár látom szenvedését, mégsem tudom megsíratni, ahogy leányához illene. Remus bácsi repülőgépével utaztunk, s egy cseppnyi rettegéssel indultam az Újvilág felé. A magánrepülőn ülve tűnődtem eddigi életemen, s végül arra jutottam:
Nem lehet, hogy aranykalitkában éltem? Mindenem megvolt, mégsem volt semmim. Van olyan madár, ami nem bírja a kalitkát, túl ékes a tolla. Megrémültem. Hát díszes tollam nem rejt most már mást, csak jeges bensőt?