Emlékek...

"Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk."

Teljes név: Amélia Mary Howle

Születési dátum: 1991.január 3.

Születési hely: London, Anglia

Anyja neve: Mary Howle

Apja neve: William Howle

Kora: 19 év

Származás: angol

Beszélt nyelvek: Francia, olasz, japán angol

Foglalkozás: Egyetemista

Emlékképek...

Talán úgy lenne célszerű ha az elején kezdeném, csakhogy ezt nem olyan egyszerű, mivel ha azt vesszük el sem kezdődött igazán, folytonos volt mindig, és a boldog happy end is elmaradt. Szóval nem untatok senkit az elcsépelt szövegekkel hogy mikor születtem meg hasonlók. Ha ebből kitudod szedni a fontos dolgokat hát tedd, ha nem vagy rá képes, akkor sosem fogod megérteni ezt.

1, Emlékszem...A kimagasló könyvespolcok. Mindig közéjük rejtőztem el. Féltem, valósággal féltem, és ez a félelem nem volt oktalan. Egy kislány valódi félelme volt, ami nem csak egy apró árny miatt jött elő. Bár árnynak is nevezhetjük azt az embert akinek a cselekedetei közrejátszottak abban hogy megszülessek. Na mindegy. Emlékszem rá, mindig is menedéket jelentettek számomra a könyvek, és a hatalmas könyvespolcok között remekül elfértem, nem kellett attól tartanom hogy valaha is rám talál. De aztán mégis megtörtént, újra és újra... Mindig ugyan az a nóta. Megtalált, kiabált, ütött és én ájultan rogytam a földre. Többre sajnos nem emlékszem ebből az időből, de erre tisztán.

2, Emlékszem...Hatalmas fák, szép mező, száguldás...Egy csodás fekete ló hátán. Mindig is felszabadított ez az érzés. Csodás volt, lehengerlő és izgalmas. Semmi félelem, csak te a ló és a szabadság. Majdnem olyan szintű boldogsághormon termelés kezdődött meg bennem lovaglás közben mint amikor kedvenc könyveimet olvastam. Elképesztő volt. De kislány voltam, és ennek is vége szakadt.

3, Emlékszem...Óriási veszekedések, kiabálás, kártyák, átkozódás. Mindig is tudtam hogy valami nincs rendben, és igazam volt. Fogoly volt ő, és ezért sorra törtek ki a háborúk, melyekből mindig én az aprócska kislány jöttem ki vesztesen. Sosem győzhettem és ezt tudtam is nagyon jól. Ekkora már eltűnt minden félelmem, átment beletörődésbe, nemtörődömségbe, csendes fájdalomba, kitartó erőbe...

4, Emlékszem...Sikolyok, vér, könyörgés, kérlelés, ütések, puffanás... Semmi nem használt, minden hiába való volt. Nem kegyelmezett, kegyetlen volt és kész, benne volt a vérébe. Egyszerűen csak gyilkolni akart, mert belefáradt a kiabálásba és rengeteg számonkérésbe. Nem volt igaza. Ez volt a háború vége. A jó, ha mondhatok rá ilyet (mert számomra ő volt a jó) elesett, és a rossz nyert... Én pedig egyedül maradtam...


Gondolom pár dolgot leszűrtél ezekből a homályos emlékekből. Csak egyszerűen nem akartam sablonosan elmesélni mindent, de hogy jobban megértsd mégis megteszem. Hiszen ahhoz hogy átérezd amit én érzek, tudnod kell mindent, mindent ami fontos volt valaha is.


1991 január 3.-án születtem, Londonban, egy ködös éjszakán, nemsokkal szilveszter után. A szüleim gazdag emberek így a házasságukkal csak nőtt a vagyonuk, bár sosem szerették egymást, és engem se. Négy éves koromig minden jól ment, aztán a drága édesanyám közölte hogy elrontottam az életét, hogy nem is akart engem, és hogy volt abortuszon, csak nem sikerült, és hogy én az orvosok ezen hibájának az undok kis következménye vagyok. Négy éves voltam, mégis hogy foghattam volna fel minden szavát? Csak annyit érzékeltem hogy nem szeret, és nem akar engem, mert túl rossz kislány vagyok és rút. Ez nem volt igaz, de az én szemszögemből így tűnt logikusnak. Volt egy hatalmas házunk kerttel,meg istállóval és a kedvenc helyemmel egy hatalmas könyvtárral. Gyorsan megtanultam olvasni és csak ennek éltem, és a lovaglásnak. A szüleim 4 éves koromtól fogva ütöttek vertek és rengetegszer a tudtomra adták hogy gyűlölnek és nem kívánatos kis daganat vagyok számukra, akit el kell taposni, meg kell ölni. Sokat sírtam és rettegtem tőlük, valósággal rettegtem. Senki nem tett semmit, pedig mindenki látta mit tesznek velem. Alig ettem, vékony voltam, többször elájultam és kötöttem ki kórházba. De ezen nem is csodálkoztam. Fájt, nagyon fájt. Ez így ment 3 teljes évig, aztán apám nem bírta és a szerencsejátékba menekült, a rabja lett. Anyám pedig drogokhoz nyúlt, így hamar elszállt minden vagyonunk, a házunk, az istállónk, a könyveink, és a lovam...
Egy ocsmány kis putriba költöztünk, csak egy vigaszom volt, egy könyv amit megmenekítettem, a Kis herceg. Ez a könyv volt a kedvencem, és megmentettem , azóta is megvan. Egyre durvább volt anya és apa szenvedélye, mindent megtettek érte. El adtak, de visszaszöktem, és mivel csak 9 éves voltam nem tudtam hová is mehetnék, hát vissza mentem hozzájuk. Megvertek, jobban mint valaha, de elfogadták hogy ott vagyok, így legalább volt kin leverniük az indulatokat. Nem foglalkoztam velük, csak beletörődtem, már nem rángatóztam és nem próbáltam menekülni mikor megakartak verni, csak tűrtem,mert tudtam így fog a legkevésbé fájni, és arra vágytam bár egyszer úgy megvernének hogy belehaljak.
Aztán 11 éves koromban jött el a végzetes éjszaka. Apám részeg volt, anyám meg kivételesen nem volt belőve. Apám már üvöltve rontott be a házba, és az asztal alá bújtam. Rángatni kezdte a kezem és megpofozott, majd a falnak csapott és anyám felé indult. Valami fényeset vett elő és már csak egy durranásra emlékszem, anyám könyörgésére és halálsikolyára, na meg arra a sok vöröslő vérre. Aztán elájultam. Egy kórházban gépekre kötve tértem magamhoz. Egy ápolónő elmondta nagyjából mi is történt, és azt is hogy apám most jó sokáig börtönben lesz. Nem érdekelt, gyűlöltem,őt is és a már halott anyámat is. Nem is mentem el a temetésére, túl fájdalmas lett volna. Árvaházba kerültem, ahol évekig voltak rémálmaim. Sikítottam és kapálóztam álmomban. Rettenetes volt. Sok nyugtatót tömtek belém, és egy darab barátom sem volt,mert tartottak tőlem és észre sem vettek... Még a szürke kisegereknél is jelentéktelenebbnek éreztem magam, és tudtam soha sem leszek fontos senkinek. Aztán 18 lettem, és eljött a változás ideje. Szerencsére az eszemmel nem volt baj, így ösztöndíjat kaptam az egyetemen, és oda költöztem a kollégiumba. Barátaim még mindig nincsenek, de legalább távol vagyok attól a helytől amely annyi fájdalmat okozott nekem, és számomra még, ez a legfontosabb...

"A csatatéren nincsenek hősök, nincsenek bátor emberek, csak egy rakás halálra rémült, félelemtől reszkető kölyök. Igen, hősök csak a mesékben léteznek; a valóságban mindenki gyáva, és az egészből csak az érdekli, hogy ő bármilyen áron életben maradjon."