Minami házija

Minami leült az íróasztalához, előhúzott egy üres lapot az asztal lapján fekvő mappájából, fogta a Mickey egeres töltőtollát, majd hozzáfogott a házi feladatának:

Song Minami vagyok, 7 éves koreai kislány. Van egy 12 éves bátyám, Momo és egy 22 éves nővérem Kanon-chan. Emlékezetem óta New Yorkban élünk, de ennek ellenére én még Szöulban születtem, apa hazájában, ugyanott, ahol Momo is. Kanon-chan pedig anya szülővárosában, Tokióban a Sibuja kerületben. Igen, félig japánok vagyunk, sőt Kanon-nesan ott is nevelkedett öt éves koráig. Nesan mindig is szeret visszaemlékezni ezekre az időkre, azt mondja, hogy sokat játszottak együtt Hahával, tanította a tradicionális japán szokásokra, amiket most hasznosíthat a munkája során. Igazi, japán hölgyként nevelték, s ez nem is szűnt meg azután se, hogy átköltöztek Szöulba. Hahának már nem élt senkije, apa pedig honvágyban szenvedett. Így úgy gondolták, hogy az életüket a nagyszüleim közelében folytatják, egy kimchit árusító kis piaci büfében.
Jól ment az üzlet, szerették az emberek, a nővérkém is gyakran volt ott, így az elkényeztetett – de el ne árulják neki, hogy ezt mondom róla – lányból lassan igazi piaci kofa vált, aki tökéletesen megtanulta, hogyan is lehet segítségére a szüleinek.
Közben Hyungnyal gyarapodott a család. Haha betegeskedett a szülés után, így Né-san segített be neki a kicsi gondozásában. Megmutatkozott igazi japán természete: számára a legfontosabb a család. Nagy volt a korkülönbség a két testvér között, de ez egyiküket sem zavarta. Hyung rajongott a nővéréért, s fordítva. El sem lehetett őket választani egymástól, így sok-sok gondot levett Haha válláról.
Kanon-chan mindig is jó tanulónak bizonyult, szerették a tanárai, értelmes teremtésnek bizonyult. Sok időt töltött Hahával, olyanok voltak, mint két jó barátnő. Ezt mindig is irigyelni fogom tőle, hiszen ö 15 évig anya mellett állhatott, megismerhette a szeretetét, de én még az arcára sem emlékszem. Csak a fotókról ismerem, de ha most jönne velem szemben, akkor csak egy idegen lenne a számomra, addig Kanon-chan tisztán felidézi az arcát, s annyi mindent tanulhatott tőle…
A születésem után néhány hónapra Haha rosszul lett. Hiába szedett gyógyfüveket, hiába gyógyították orvosok, a betegsége erősebbnek bizonyult. Egy rövid időre visszatértünk Japánba. Elbúcsúztunk Hahától, majd útrakerekedtünk. Abodji úgy gondolta, hogy olyan helyre kellene mennünk, ahol nem emlékezteti minden Hahára, s új életet kezdhetünk. Valahogy New York lett az úti célunk.
Ne-san már itt kezdte a középiskolát. Szeretett tanulni, de mellette dolgozni is. Barátokat szerzett, de minden szabadidejét a szatócsboltunkban töltötte. A vevők szerették kedves mosolyát, kislányos báját, őszinteségét. Sosem tukmált rá olyanokat a vevőkre, amiket feleslegesnek tartott számukra. Néha Abodji ezért meg is dorgálta, de egy könnyed csókkal mindig levette a lábáról.
Sokat foglalkozott velünk is, ő lett anyám helyett anyám. Miattunk nem is ment tovább tanulni, pedig biztosan szeretett volna. Inkább dolgozik, hogy eltarthasson minket testvéreit…

Minami felemelte a tollát, szájába vette a végét, s újraolvasva azon morfondírozott mit is hagyott ki belőle.